Zámolyi Betti: Az utolsó falevél

 

Hová lett belőlem titkos jelenléted,

mely kacérul kecsegtet,

hogy elképzeljem, vajon most

milyen formájú bajuszod lehet?


Hol a rejtőző remény,

hogy egyszer rám találsz,

s felém küldöd tekinteted

jól ismert mosolyát.


Hogy jössz-e, nem nézem már,

amerről vártalak, megkopott a táj.

A karcsú híd, sokszínű víz csillogás

fakó filmtekerccsé vált.


Az atomi valóság kegyelme tart össze csupán,

bensőm egyszerre ráncokkal hasad,

mert rájöttem, soha nem látom

a kavargó tömegből feltűnni arcodat.


Lassan elhalkul a szívdobbanás,

fásultan nézek a zajgó térben.

Minden szirmom, mi csak érted volt,

ezentúl hiábavalóság.


Várakozásom fája egyenként hullatta levelét.

Nem jöttél, száraz ágat zörget a szél.

Valahol a tél végi hó alatt, felejti álmát

szépséges kristályvázáról egy hóvirág.

 



2018. február 2

Zámolyi Betti