Veled maradok

Szemében még ott tükröződött a magasabb szellemi szférákban való kalandozás nyoma. Egy légy körözött diszkrét zümmögéssel az asztalon felejtett süteményes tál körül. A zeneszerző messzire révedő tekintettel követte röptét, csak lassan tért vissza belső világából. A nyitott ablakon át friss levegő áramlott dolgozószobájába, lágy fuvallat lebegtette hosszú fürtjeit. A mű elkészült, az utolsó hangok is a helyükre kerültek.

Úgy érezte, most igazán gyönyörűt alkotott, beletette szívét-lelkét, minden megtestesült és megvalósíthatatlan vágyát. Amióta Genfben éltek Marie-val, teljesen lekötötte a szerelem. Tisztelte és becsülte az asszonyt, aki elhagyta érte családját, gyermekét. Marie d'Agoult nem törődött azzal, hogy magára zúdítja a társadalom rosszallását, hogy cselekedetével kivívja a hozzá közel állók felháborodását. Liszt mellett megtalálta azt, amit mindig is keresett, a szellemet felszabadító szabadságot. Marie nemcsak egy boldogtalan házasság börtönéből menekült, hanem a lélek éltető sugarait is megtalálta a géniusz karjaiban. Szerelmük napvilágra hozta lényük rejtett kincseit. Mindketten egy új, szenvedélytől áthatott világba csöppentek. Soha nem hallott, végtelen mélységből feltörő dallamok keltek életre Liszt Ferenc keze nyomán. Virtuozitása messze szárnyalt. A szökés izgalma, a kalandozás a külvilágtól elzárt hegyekben csak közelebb hozta őket egymáshoz. Beszélgetéseik során annyira eggyé váltak, hogy elérkezett a pillanat, amikor feleslegessé vált minden szó, mert már egy apró mozdulatból is megértették egymást. A hideg azonban nagy úr. Bármennyire is varázslatosnak találták az Alpok vonulatait, a tél közeledtével meghitt kunyhójuknál melegebb helyre vágytak, ezért döntöttek Genf mellett. Könnyen beilleszkedtek a városi létbe, bár Marie-t kissé megviselte, hogy addigi magányuk megszűnt, és ismét rajta köszörülheti nyelvét a „társaság".

Halkan nyílt az ajtó, Marie lépett be rajta, ajkán kedves mosolyával. Szőke haja szénaillatot árasztott, arca kipirult.

- Merre jártál, kedvesem? - kérdezte a zeneszerző.

Marie hátratett kézzel a zeneszerző felé sietett:

- Egy közeli mezőn jártam. Annyira szép ilyenkor a természet. Hoztam neked valamit.
Diadallal nyújtotta előre a világoskék színben pompázó búzavirágot. Liszt azzal a némileg leereszkedő nyájassággal fogadta, mellyel gyermekeink ajándékát megköszönjük, tudatva, hogy értékét csupán az jelenti, hogy számunkra fontos személytől kaptuk. 
- Nekem is van egy meglepetésem! - nyitotta ki a zongorát a zeneszerző.
Marie csak állt, hagyta, hogy a szíve mélyére hatoljon a zene. Teljesen felzaklatta, amit hallott. Tiszta vizű forrás, hömpölygő áradat, békés patak, háborgó óceán, üvöltő zivatar, majd eső utáni nyugalom kelt életre az első emeleti szobácskában. A hangok húsba vágtak, vérző sebbe csaptak, majd hagyták, hogy lágy víz simogassa szelíd hullámaival a megtört testet. Marie arcán néhány könnycsepp gördült végig. Tökéletesen megértette a darab üzenetét, mely jóval több volt egy szerelmi vallomásnál, benne rejlett az egész élet.

Miután az utolsó hang is elhalt, némán várakoztak. A szoba atmoszférája megváltozott. Nyugalom, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan izgatottság vibrált a levegőben.
- Ezt neked írtam - szólalt meg Liszt.
- Tudom, Franz! - bólintott Marie.
Kéz a kézben telepedtek a díványra.
- Levelet kaptam anyámtól - mondta Marie. - Azt szeretné, ha visszamennék a régi életembe. Szerinte még mindent jóvá lehet tenni.
- És te? - nézett rá várakozón a zeneszerző.
- Veled maradok - jelentette ki határozottan Marie.

 

 

Kép forrása