Végső megoldás

 

A szoba valamivel kisebb volt, mint otthon. Két heverő, egy-egy éjjeliszekrénnyel, ruhásszekrény, két fotel, közte dohányzóasztal. A sarokban virágállvány. Mielőtt leült a fotelba, kinézett az ablakon. Pár méterre az épülettől, egy belső keskeny poros úttest húzódott. A másik oldalán egy alacsonyabb téglaépület állt. Régen építhették, rozsdás rács fedte a repedezett zöld keretű ablakot. Szűknek érezte a blúzt, míg helyet foglalt az asztalka mellett.

A lánya a ruháit hajtogatta be az üres szekrénybe, s úgy érezte, kerüli a tekintetét. Talán egy kis biztatásra várt. De Ica csak sietősen rendezkedett.

- Kicsim, ha sietned kell, menj csak, elpakolok én! - mondta bizonytalanul.

Ica rápillantott, egy mosolyféle torzult arcán.

- Hagyd csak, ennyi időm még van - rápillantott órájára, s kicsit jobban sietett.

Letette a pár papucsot a leterített heverő mellé, s a végére terítette a vadonatúj köntöst.

Az eredménnyel elégedetten lépett az anyja elé, mire az felállt a fotelból.

- Kész vagyok, rohanok. A mobilod és a töltője megvan ugye? A telefon legyen mindig nálad, hogy elérjünk! Este hívlak. - azzal sietősen megpuszilta két oldalról, s már indult is kifelé a szobából. Az ajtóból, még visszaintett.

Az asszony tehetetlenül állt még, s látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen magával?

Az ajtónyílásban, egy hasonló korú asszony jelent meg melegítő alsóban, rövid ujjú blúzban.

Rámosolygott, belépett, és kezet nyújtott. Bemutatkoztak. Megegyeztek, hogy tegeződnek, hisz mostantól szobatársak lesznek. Felajánlotta, hogy végigvezeti az épületen még ebéd előtt, de ő fáradtságra hivatkozva inkább pihenne.

A másik ráérzett, hogy talán szeretne egyedül lenni, s mosolyogva halasztást ígért későbbre. Majd felvette a könyvét az éjjeliszekrényről, s kilépett a szobából.

Magára maradt. A szó, valódi értelmében. A torkában gombóc növekedett. Leült a fotelba s úgy fordította, hogy kilásson az ablakon. Haza gondolt. A kertre. A rózsáira, amit oly féltve gondozott, és amikor már szépen sorban nyíltak, mindig volt bent a szobában nála is, és Icáéknál is friss virág. A gyerekekre, akik iskolába menet mindig megálltak a háza előtt, s mindig kaptak egy-egy almát, körtét a fákról. A gombóc már majdnem szétfeszítette a torkát, és a szeme is égett. Nézte, a szemben lévő kis házat. Valaki fehér köpenyben épp az ajtót nyitotta kulccsal. Kis idő múlva kifordult, s egy rekesz almát tartott a kezében. Pár másodperc, s eltűnt a szeme elől.

Kissé lazult a torka, míg az előbbi jelenetet nézte, de most újra visszatért gondolataihoz.

Egészen, a régmúltba. Amikor Ica még kicsi volt, és először vitte óvodába. Hogy sírt, amikor otthagyta, s ő hiába próbálta elmagyarázni, hogy neki dolgoznia kell. Ő is napokig kisírt szemmel ért be a munkahelyére. Volt, aki mosolygott rajta s volt, aki magához ölelte vigasztalva. De este együtt voltak, mind a hárman. Játszva, mesét olvasva.

Őérte, nem jönnek el este. Amikor egy hete vásárolni ment, mint minden reggel, egy téren találta magát. Mindenfelől magas házak, s ő nem tudta megmondani, hol lakik. Akkor este összeültek, s neki meg kellett értenie, hogy nem dolgozhatnak úgy a lánya és a veje, hogy nem tudhatják, ő merre jár. Hol éri baj. Másnap Ica ismerősökkel beszélt telefonon, és így nem kellett hónapokat várnia. Könnyek gördültek végig az arcán. Most döbbent rá, hogy ez az egész annyira végleges. Talán a gyógyszer, amit kapott... De azt mondta a veje, hogy ne kockáztassanak! Bánthatják, kirabolhatják... Talán igaza van.

Az étkezéseknél, együtt volt a többiekkel, de este nem ment a közös tv nézésre. Pedig otthon este sokáig nézte a filmeket. Ica hozott neki könyveket, de nem volt türelme olvasni. A szobatársa eleinte próbált vele társalogni, de érezte, hogy csak kényszerből válaszolgat. Ő megszokta már itt, otthon volt magányos, itt barátokra talált a volt tanárnő.

Ica eleinte jött, esténként süteményt, gyümölcsöt hozott. Egy nap örömmel újságolta, hogy előléptették a munkahelyén, igaz, ez tanulással jár. Kicsit ritkábban tud jönni. Ő örült neki, és nyugtatgatta, hogy nincs semmi baj, el van ő itt. A telefonok is ritkultak, s már hétvégén jöttek csak az unokákkal. Nyáron két hétre Spanyolországba mentek. Rohan hozzá, amint hazaértek, ígérte Ica. Rájuk fér a pihenés, mondta ő örömmel. Menjenek csak!

Egy hét múlva, délután, a fotelban ült. Egyszer csak felnézett, s elmosolyodott. Ica állt mellette, s a vállára tette a kezét. Úgy is találtak rá. Mosolyogva.

 

 

 

Kép forrása