Vedres- Nagy Ibolya: A meredély falánál /Édesanyámnak/

 

Nincs olyan ember, akinek életében legalább egyszer nem kellett letekintenie egy meredély széléről a feneketlen mélységű szakadékba. Van, aki önként a mélybe veti magát, van, aki hagyja magát belelökni, és van, akit visszarántanak segítő kezek, de lehet, hogy önmagától is ellen tud állni a mélység vonzásának. Neki van esélye, hogy elinduljon egy másik úton tovább...

 

 Alkonyodott, mire a kiugró sziklaperemhez ért. Hosszú szoknyáját cafatokra szaggatták a futás közben beleakadt tüskés gallyak, mindkét lábszárán patakokban folyt a vér. Egy elszáradt fa törzsének támaszkodva kapkodott levegő után. Szája kiszáradt, szemei elhomályosultak a homlokáról lecsurgó izzadtságcseppektől. Szíve olyan hangosan dörömbölt, mintha túl akarná harsogni a túlsó oldalról lezúduló vízesés hangját.

 Az alacsonyan álló nap sugarai lilás-vörösre festették a sziklafalakat, az ég alja indigókékre váltott. Egy korán ébredő denevér suhant át a feje felett. Kimerülten rogyott le egy kiszáradt fa tövébe. Hirtelen elsötétült előtte a világ. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, nagy nyugalom járta át, és megszűnt körülötte a világ.

 Váratlanul erős szél támadt, és a hideg fuvallat magához térítette a meggyötört testtartásban fekvő lányt. Tüske okozta sebeire rászáradt az alvadt vér, feje lüktetett a fájdalomtól. A napsugarak már csak a sziklavölgy túlsó oldalát világították meg, de sírástól megduzzadt szemhéjait ebben a gyenge fényben is csak nehezen tudta felnyitni. Két tenyerére támaszkodva lassan felült, majd imbolyogva, a fa durva kérgébe kapaszkodva lassan felállt. A hűs szél jólesően enyhítette friss sebeit. Egész testét nekifeszítette egy újonnan támadt szélrohamnak és a sziklaperem felé indult.

 Lassan, botladozva, mint egy alvajáró haladt előre, percekbe telt, míg a meredély széléhez ért. A vízesés moraja felerősödött a hirtelen lecsendesülő szélben. A lányt már csak egy lépés választotta el a sziklafal peremétől. Imbolyogva megállt, elsöpörte a szeme elől széltől összekócolt, hosszú, szőke haját. A telihold fénye kísérteties fénybe vonta a meredélyt övező sziklafalakat, de a szakadék sötéten tátongott. A lány torkából egy éles sikoly szakadt fel. Két karját az ég felé lendítve próbált fellépni a sziklaperem szélére. Abban a pillanatban a szíve alatt hordott magzat egy erőteljes mozdulatától visszatántorodott, majd szinte önkívületben megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

 Lehajtott fejjel, lassan lépdelt, mindkét kezét domborodó hasára szorítva rátért a lefelé vezető ösvényre. Az erdő fái ezüstös fényben világítottak a holdfényben. A távolban egy bagoly huhogott hosszan. A lány minden lépéssel erősebbnek érezte magát. Lépteit meggyorsítva hamarosan kiért az erdei tisztásra. A tisztás végében parányi faház állt, két kicsi ablakából meleg fény világította meg a házból kilépő vékony, talpig feketébe öltözött nőalakot. A lány megkönnyebbült sóhajjal vetette magát anyja karjaiba. Percekig álltak némán, összeölelkezve.

A csendet hirtelen elnyújtott nyávogás törte meg. A nyitott ajtóban feltűnt egy hófehér bundájú macska, s boldog nyávogását egy pillanatra sem abbahagyva vezette gazdaasszonyaihoz három, hólabda fehérségű apró kölykét.

 

 Nincs olyan ember, akinek életében legalább egyszer nem kellett letekintenie egy meredély

széléről a feneketlen mélységű szakadékba. Van, aki önként a mélybe veti magát, van, aki hagyja magát belelökni, és van, akit visszarántanak segítő kezek, de lehet, hogy önmagától is ellen tud állni a mélység vonzásának. Neki van esélye, hogy elinduljon egy másik úton tovább...

 

 

A kép forrása

A játék részletei...