Uros Petrovic - A szabad ember

 

Ez a szabad ember soha sehova nem indul tetemes hátizsákja nélkül. Benne tisztálkodási eszközök, a fényképező-fenevad ( a kicsi kézit a derekára akasztva hordja), térképek, növény- és gombahatározó, iránytű, elemlámpa, nagyító, elsősegély-minikomplett, fényképezőgép-álvány, celux, mérőszalag, golyóstoll, jegyzettömb, három hotelszoba-kulcsa, amit elfelejtett visszaadni, néhány tarka fejkendő, amit idős néniknek szokott ajándékozni, mikor találkozik velük hegyi túrái során, és cserében megkéri őket kössék a fejükre, miután levették a NIKE feliratú baseball-sapkát... És mindez állandóan vele van, mert nem tudni hova viszi az útja.

 

"Legyenek kíváncsian éberek álmukban, és lelkesen álmodozók ébrenlétben is!"

 

Ha a világot ösztönzőnek látjuk, azzá válik: Uroš Petrović boldog ember, hiszen mindennapi tevékenységében benne vannak szerelmei: az írás szeretete, a logikus gondolkodás, a tehetséges gyermekek, képzőművészet, fényképezés, a szülőföld természeti szépségei - mintha csak játszana. És ebből él. Minden irodalmi vagy képzőművészeti megnyilatkozása gondolkodásra serkentő intellektuális kihívás. A TÖRDAFEJD-MESÉK, A REJTELMES GINKÓ UTCA regények többtízezres rekord-példányszámban fogynak, több nyelvre fordították őket (köztük magyarra), irodalmi díjakkal tüntették ki több országban. Fotóműhelyéből évente közel ezer fényképet jelentet meg a világ sok folyóiratában. Kilép a kitaposott utakról, kísérletezik, át-átlépi a határokat, és gyakran jut olyan "vidékre", ahol előtte még senki sem járt. Egyik a saját, 12 méteres festményéről írt könyve, az Egyedül a csodálatos őserdőben című. A másik A Balkáni végzet című, a 10 000 verssorból és matematikai matricából álló, egyetlen A4-es lapra ráférő eposz. Nem mindennapi ötletei és a képessége, hogy mindig olvasói értelmét szólítja meg, talán összefügg azzal is, hogy a szerbiai MENSA elnöke, amely a 148 fölötti IQ-val rendelkezők tiszteletre méltó nemzetközi szervezetének része - ők a világ lakosainak 2%-át alkotják. 2003-ban az IQ X tesztek megoldása után Szerbia legokosabb embere titulust kapta, a világban meg negyedik lett. Nős, fia Luka, leánya Anđela.

 

Hogyan viseli, hogy az emberek nyilván folyton azt várják öntől, hogy mondjon valami okosat?

 

Nemrég egy tévéműsorban éppen erről volt szó. A beszélgetés végén, amikor felálltam, belebotlottam a huzalokba, elestem, bevertem a térdem, szörnyen fájt. Mindenki szeme láttára. Akkor hallottam, hogy valaki a közönség közül az első sorból azt mondta, na, ha ez volt Szerbia legokosabbja, most vége. Én egy teszten a világon a negyedik lettem, de biztosan vannak olyanok is, amelyeken nem szerepeltem volna jól. Persze, ahhoz elég okos vagyok, hogy ezeket elkerüljem, hogy el ne rontsam a reputációm. Az általam megoldott teszt nehéz volt, igényes, a szokványostól eltérő gondolkodást kívánt. Számomra ez nem okozott gondot, hiszen fehéren-a-fekete-bizonyítékom van rá, hogy gyermekkoromban négyszer volt agyrázkódásom, ami nyilván nem következmények nélkül múlt el. Különösebb büszkeségre semmi okom, részben örököltem nyilván, meg ami ennél sokkal fontosabb, neveltetésemben kaptam a helyes irányba terelgetést, ami meghagyta a szabadság és játék összes lehetőségét kora gyermekkortól. Egyikért is, másikért is másoké az érdem.

 

Mi az, amiért leghálásabb azoknak, akik segítették felnőni?

 

Úgy gondolom, hogy a legértékesebb ajándék részükről számomra, hogy mindig volt meglehetős szabadságom. Szabadon felfedezhettem a világot már gyerekként, amikor az a legfontosabb. Manapság gyakran tartok előadásokat a gyerekkor első, legfontosabb tíz évéről. Tudom, miről beszélek, mert amíg készülök az előadásra, visszaemlékszem azokra az időkre, amikor igencsak év-hiányos voltam. Megvizsgálom, mi történt akkor, ami ilyenné segített, amilyen ma vagyok. És egyszer csak megvilágosodtam! Eddigi életem öthatodát a kétmilliós fővárosban, az egyre ragyogóbb és egyre nagyobb Belgrádban töltöttem. Azonban egy biztos, óriási szerencsém, hogy a koragyermekkort, mindannyiunk kétségtelenül legeslegfontosabb életszakaszát meg kisvárosban, Gornji Milanovácon éltem. Sok barátra leltem akkortájt a kóbor kutyák (néha macskák) között, így sokkal változatosabb lett az embercsemetékből verbuválódott baráti köröm. Minél több a másság, annál több a játék, az izgalom! Aztán meg ott volt alig 1500 méternyire a házunktól (bár akkor ez fenségesen nagy távolságnak tűnt) egy nagy, érintetlen erdő, amit valamely régen elfeledett okból parknak hívtunk.

Lejtős, tágas táj, szabadon növő fákkal, páfrányokkal, erdei állatokkal. A parkba menés felért egy-egy mitikus felnőtté avatással, már maga az elhatározás, hogy a parkba megy az ember, eposz-méretű kalandokat sugallt. A park végét a tisztavizű, kedves csobogású patak jelentette, tele békákkal, rákokkal, vízi kígyókkal. A patakon túl a tiltott terület: Cilé mezeje. Cilé tagbaszakadt, ideges öreg volt, soha sem vált meg széna-forgató villájától, és lelkesen kergetett bennünket, ha a legelőjére merészkedtünk. Hogy miért üldözött? Ahogy múlnak az évek, egyre inkább úgy látom, hogy éppen azért, amiért mi odamentünk - játszani akart. Csak sokkal később jöttem rá, hogy Cilé volt gyermekkorom egyik legértékesebb figurája - ellenállhatatlan, valódi és jelenlevő keveréke az összes elképzelt rossznak, annak a libikóka másik oldaláról valónak, aki nélkül nem létezik valódi, igazi játék. 

Ezek azok a tapasztalások, amik miatt ma is szívesen kutakodom a természetben. A legéletszerűbb leírások, a legjobb alakok, amelyeket kitaláltam, a legizgalmasabb történetek, amelyeket ma megjelentetek a könyvekben és folyóiratokban, a legszínesebb álmok, amelyekről ma is álmodom, éppen akkor születtek, a korai gyermekkorban, és nem, amikor leírom őket könnyedén nyalábnyi évvel később. Ezért ne óvjuk magunkat túlságosan gyermekkorban - minden, ami akkor történik, amikor az idő múlásával eléggé eltávolodik, tűzijátékká válhat - és mindannyian tudjuk, ez milyen óriási lehet és szép, ahogy beragyogja a távolságot. A szemmel látható nagy dolgok első pillantásra kicsiny kezdeményekből lesznek ha, időben kezdődnek - ám nem későn.

 

 Életünk az alkotásunk, amit tehetségünkből és körülményeinkből hozunk létre. Mennyiben segít értelmünk ebben az alkotásban?

 

"Senki sem csak egyetlen húr a hangszeren, mindannyian egy teljes akkord vagyunk különböző tulajdonságainkkal, így az intelligencia önmagában nem sokat jelent."

 

Középiskolában az összes tantárgyhoz elegendő volt számára egyetlen füzet. Voltak, akik intelligenciájuk segítségével egyre messzebbre jutottak  némely tudományágban, míg Uroš azt kutatta, hogyan élhet meg abból, amit szeret csinálni. 18 évesen fényképeket árult a meccseken, és csudajól keresett velük. Próbára tette magát kisállat és dísznövény kereskedésében. Sikeres lett egy német cég belgrádi képviselőjeként is. Saját irodát vezetett, szolgálati autóval, korlátlan költségvetéssel, üzleti sikerei kiválóak voltak, a külső szemlélő számára ő volt a világ legboldogabb embre, de ő úgyérezte, elveszíti önmagát. Otthagyta hát ezt a céget, még egy ideig vállalkozott tervezőként, míg végül sikerült elérnie, hogy abból él, amit szeret csinálni.

 

Ugyanaz a mottója, mint Selengeré: Olyan könyveket írj, amilyeneket olvasni szeretnél!

 

A gyerekeknek szánt könyveim olvasótáborának a fele felnőtt, bár a rejtélyeket a gyerekek oldják meg gyorsabban. Ennek az az oka, hogy felnőtté válásunkkor csak egy irányban fejlődünk, míg másrészről a pénz és karrier megszállottjaként korlátozzuk képzelőerőnket. A gyermeki kíváncsiságot és játékosságot olyan értéknek tekintem, amelyet vigyázatlanul elveszíthetünk. És ha egyszer elveszik, lehetetlen visszahozni. Eleinte csak fantasztikumokról írtam, hiszen felszabadító érzés; nincsenek szabályok, nem kell odafigyelni a valódiságra. A hős fölröpülhet, a lények egyszerre hasonlíthatnak zebrára is, meg krokodilra is... A gyerekeknek írni meg ráadás lehetőség, itt aztán valóban szerteszét szárnyalhatsz. Persze, a felelősség nem kisebb. Ha felnőtteknek írsz, majd irodalmi estet tartasz, ha nem is túlságosan érdekfeszítő a dolog, megtapsolnak a végén, és udvariasságból senki sem áll fel, és távozik a közepén. A gyerekeknél ilyen nincs: ha unalmasnak érzik a témát, ha nem az ő hullámhosszukon megy az "adás", elveszítik érdeklődésüket, taps helyett mocorgással, zsivajjal "fizetnek". A gyerekeknek írni részben könnyebb, részben nehezebb - őket nem verheted át.

 

Tevékenységének nagy részét az oktatási rendszer fejlesztésére fordítja, hogy a gyerekek gondolkodni tanulhassanak magolás helyett. Egyike az oktatásban bevezetendő célszerű gondolkodás fejlesztésére kidolgozott program szerzőinek. Miről is van ebben szó?

 

A program a gyermekek oktatását szolgálja. A Szerbiai Oktatási Minisztérium és a Tanítók Országos Egyesülete akkreditálta. Hivatalosan is használják a tanító és tanárképzésben országszerte, ahogy immár néhány európai városban is. NTC programnak nevezzük, ez a Nikola Tesla Centar rövidítése. Ketten kezdtünk a kidolgozásához dr. Ranko Rajovićtyal, aki orvos és a szerbiai MENSA alapítója, hogy tehessünk talán valamit annak érdekében, hogy a gyerekeink tanuláshoz való hozzáállása előnyére változzon, fejlődhessen a célszerű gondolkodásuk, hogy megtanulják a tananyagot összekötni az őket körülvevő dolgokkal, és alkalmazni tudják a tanultakat. Amiről én tartok előadásokat a tanító- és tanárképzőkön, az meg arról szól, hogy megmutatom a hallgatóknak, hogy a mindennapi jelenségekből és a tervezett tananyagból hogyan alkothatnak problémamegoldó rejtvényeket gondolkodásra szoktatva a gyerekeket meg arra, hogy megfogalmazzák saját gondolataikat, és örüljenek a megfejtéseknek. A gyakorlat azt mutatja, hogy a gyerekek imádják ezt a fajta játékos hozzáállást, és nagyon gyorsan fejlődnek általa. A rejtvényekkel való munka, amikor az elején a csoportban még senki sem tudja a megoldást, újdonság és egyelőre egyedülálló a világon. Nemrég indítottunk egy tanfolyamot Boszniában tanárok, tanítók és óvónők részére, amelyet az UNICEF is támogatott.

 

Őnt látva és hallgatva úgy tűnik, nincs is semmi gondja. Persze tudjuk, hogy ez nem így van, minden lét hordozza a maga jó és rossz szempontjait: miben hisz és mivel bátorítja magát nehéz pillanatokban?

 

Úgy gondolom, hogy mindannyiunk életében meglehetősen szabályosan elosztott és jelenlévő a kellemes és kellemetlen. Mégis, ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a jogos és beigazolódott aggodalom viszonylag nem túlzottan sok, a kisebb-nagyobb örömök meg meglehetősen gyakoriak, és mindig megbúvik bennük némi mosolyra fakasztó élmény. A borongáshoz meg amúgy is 43 izmot kell mozdítanunk, míg a mosolygáshoz csak 17-et, így energiatakarékossági szempontból is indokoltabb - vagyis egyszerűen könnyebb. 

 

Ha a kreativitás jobbít, túllép azon a területen, amelyre vonatkozik, elhiszi-e, hogy minden ember kreatív lehet, ha valami újjal változtat az életén?

 

Hajlamosak vagyunk panaszkodni a körülményeinkre, a sorsunkra, nem téve közben semmit a jobbítás vagy a szebbé tevés érdekében.

NINCS A VILÁGON OLYAN EMBER, AKI A SAJÁT SZÁMÁRA NE TUDNÁ LEGALÁBB EGY KICSIT KISZÍNEZNI A NAPJÁT NÉMI IZGALMAS TARKASÁGGAL, DERŰVEL. A probléma az, hogy sokan erre soha nem jönnek rá, mert sokkal nagyobb energiákat fordítanak a sorsuk feletti lamentálásra, a vergődésre törékeny begubódzásaikban, pedig sokkal kevesebb energia kellene, hogy nemkívánatos gubóikat darabokra törhessék.

 

Mit lát, ha a jövőbe tekint?

 

Őszintén remélem, hogy csökkeni fog a tenger- és óceánparti négyzetméterek árfolyama, azt látom, hogy növekszik a vízhiány, a foszforé és a műanyagé, meg hogy az összes képernyő kontaktlencsékbe költözik, várható még a szabadság és az intimszféra szemérmetlen csökkenése, és az olcsó szórakozási lehetőségek, valamint az élettartam tisztességes növekedése. Természetesen az egyetlen, amiben teljes mértékben biztos vagyok, hogy mindezt boldogan és vidáman élem meg. 

 

Milyen jelentőséget tulajdonít az álmainak? Talál-e bennük üzenetet, információt arra vonatkozólag, amivel éppen foglalkozik?

 

Az álmok kifogyhatatlan inspirációk. Az álom REM fázisa csodálatos folyamat, amikor is az agy kiegyensúlyozott frekvenciákkal működik. Az az álmom, hogy a REM fázist ébren éljem meg, és ebben alkothassak. Egyszerűen az az álmom, hogy ébren álmodhassak.

 

 

Radmila Jovović interjúja

megjelent 2011. decemberében a szerbiai SENSA című folyóiratban

fordította: Solymosy-Kurunczi Viktória