Transzszibéria expressz

 

Nem látok finoman, és nem látok, csak mondom a magamét, egy szétszakadt mindenségre tapadok, mint hajszál a celluloidon, ó , mennyi csók perzselte rá sorsát e filmre, a cinema magica bőre minden, amit ember érzett, bom, bom, bobo, baba ez bébi, én vagyok a király, megkapom minden nap, ami kijár, gyere, nyald a számba lélegzeted, utána majd vigyázunk közös gondolatainkra, hátha nálunk születik meg az emberiség közös ténye, jézuska, a lény, akiben egyesül minden remény, lesz mégis karácsony, mintegy világnyi köbtonna tőke keresi izgi gyújtósát. Nem vagyok meleg, de lihegek, itt pötyög mellettem a kávéházban ez a fekete gyerek, és kongót izzad, miközben hófehér keblekre mered, mint fönn, úgy lenn, itt kattog minden infó agyban és szívben, akasha pezsdül, gnózis a tabletta, szeptember elején, még a völgyben is hőt hömpölyög a katlan, mint a citromfagylalt olvad körülöttem a semmivel töltött Űr.
Bomlik, mint a fehér rózsa szirma, mellkasomban a fehér tér. Nem tudom, ki voltam önmagam előtt, lelőtt-e valaki, vagy én valakit lelőttem-e, most itt feszülök a keresztemre, szögem te verd be!
Veled szépülök.
Messzi minden hamisítványon, hol a kábult szemek hiá-
ba rajzolnak még egy réteg eget, nem rád festek majd egy újabb réteget, hanem minden
ecsetvonással egy szálnyi vastag ízben kitakarom, amit emlékeink kentek rád,
ó, te
Ikon.