Tényleg sosem lehet tudni

 

De nem ám! Ahogy a jó magyar vicc mondja: köszönj minden férfinak, mert sosem tudhatod, melyik az apád. Így járt a velejéig feminista írónő három gyermeke is. Amikor anyjuk elhagyta gazdag hajógyáros férjét, törölte őt a gyerekek életéből. Csoda-e, ha a csemetékkel együtt növekedett a kívánságuk is, hogy megismerhessék végre apjukat. Hiszen, ahogy az ikrek fiú fele mondja: ő nagyon jól ismeri az emberi természetet, tehát biztos, hogy nekik is van apjuk. Így aztán ők négyen állandóan keresztbe tesznek egymásnak, hogy a vígjáték-arzenál nagy részének felhasználása után végre jóra forduljon minden.

Clandonné (Németh Judit) az eltelt évek alatt sem vetkőzte le az elveit. Keményen tartja magát hozzájuk, lerí róla a „nincs szükségem férfira"-érzés. Bár anya, és születésénél fogva nő, egyáltalán nincs az a légies-nőies kisugárzása.

Gloria, az idősebb lány (Hartai Petra) természetre tiszta anyja kicsiben. Előnye, hogy ő még hajlítható, formálható. Első találkozása a szerelemmel dr. Valentin személyében kellően összezavarja, hogy tudjuk, mivel vígjátékot nézünk, lesz itt még romantika.

Az ifjú fogorvos (Kenderes Csaba) csillogó szeme megakad a csinos lányon, s ha nem lenne szüksége, égető szüksége valakire, aki bevezeti a társasági életbe, akkor is megpróbálná megtörni benne a belénevelt anyai elveket. Nincs túl nehéz dolga a tapasztalatlan lánnyal, bár Gloria küzd a sármos mosoly ellen, de hiába.

Fergus Crampton igazi morcos vénember. De talán épp attól morcos, hogy tizennyolc évvel azelőtt elvesztette a családját. Most mindent megtesz, hogy elmarja a gyerekeit maga mellől, de a szíve mélyén az ellenkezőjét akarja. A szívem mélyén én el sem tudtam képzelni Trokán Pétert morcosan.

Az ikrek, Dolly és Philip (Nagy-Bakonyi Boglárka és Jámbor Nándor) a felnőttkor küszöbén állva is játékos gyerekek. Álmodoznak, csintalankodnak, és mindig arra hajlanak, ahonnan erősebb szél fúj.

Szerémi Zoltán igazi úriember pincérruhában. Nyugodt, csendes, méltóságteljes, készséges. Egy diplomata veszett el benne. De mit is mondok! Dehogy veszett el, hiszen állandóan közvetít: megold, békít, tanácsol. Igazi kívülállóként nézi mindazt, amit a történetben élő, érző, szenvedő, szenvelgő szereplők nem látnak meg. A legfontosabb, legszerethetőbb figura. A darab szürke eminenciása, aki szinte folyton a háttérben mozog, mégis minden szál az ő kezében fut össze. Szépen ki is bogozza a végére.

Gyönyörű a díszlet. A kék nálam alapból nyerő, hozzá a régi úri lakások belmagasságát idéző plafonig érő ablakok, földig érő függönyök... Szuper!

Minden jó, ha vége jó. Ja, bocs, ez már Shakespeare...

 

 

 

A fotó a színház honlapjáról származik, készítette Mészáros Zsolt.