Szíve dobogása


Felkelsz, kinyitod a szemed,
arcodon könnyekkel ébredsz.
Annyiszor fájt már az élet,
becsapott, és ígért sok szépet.
Hazug szavak csengnek még füledben,
Ígéretek vesztek téboly fehér ködében.

 

Ajkadon érzed sós cseppet,
párnádra hulltak, mint esőcseppek.
Csukott szemmel álmodsz,
de ébren az éghez fohászkodsz.
Nem hallják, mit ha kell,
térden állva úgy kérsz,
megremegsz, mert annyira félsz!

 

Félni az álomtól, a vágytól,
a boldogságtól, annak édes ízétől,
mit éreztél, és érzel?
A nevetéstől, az öleléstől,
mi forró, és úgy perzsel?
Félni attól, mi épp, hogy bátorságot ad,
sötétbe fényt hoz, szebb napokat?
Egy kézben még egy, egy kisebb,
kézfogás, érintés, talán nincs szebb!

 

Félni!
Félni, a szorítástól, hangjától,
még ismeretlen, bejáratlan útjától.
Vetekszik két érzelem, boldogság és félelem.
Boldog vagy, mert nézheted szemét, ha kell féltheted,
de félsz, ha kísért egy éjjelen, elfog nem hagy a gyötrelem.
Óceán és ég, kék és szép.
Féltél mikor hozzá bújtál,
lelkednek önző szavakat súgtál,
hogy meghallod szívét, hogy dobog,
s lehet elengedni a dobbanást már nem fogod.
Magadba vésted a dallamot,
láttad remény kötelét, gyenge szíved újra élt, kért: KAPASZKODJ!

 

Ébren vagy, és már kapkodva veszed a levegőt,
testeden a forróság lesz úrrá,
ereidben a tűz járja útját, perzsel, éget a düh,
Elkap a szomjúság, szomjúság egy szebbre, egy jobbra,
egy igazabbra!
Valóságban még nem szennyes szavakra.
Félsz, mert megérezted, mi jó, és tudod, mi életbe nem való,
de még egyedül ébredsz, félsz, hogy ott van az árny,
beszökik a szobádba a nyomasztó csend,
eltakar, elfed, magasból mélybe ejt,
rémséges szörnyként tör össze szíveket.
Neve nem ármány, csak magány.

 

Fogod a kötelet, kapaszkodsz,
ha kell, harcolsz, dacolsz, vagy ragaszkodsz.
El nem engeded, ha ütnek sem,
egyetlen kincsed: a Reményt!
Szakadék lehet mély, ha van, ki felhúz,
de őrület ott maradt, sorsod majd hova húz.
Kezét fogd ki, talán kézen fog, és kivezet,
ha kell, gondokon segít, átvezet,
ott már nem játszik a képzelet.