Székelykevei történetek

 

 

Székelykevén székelyek és bolgárok élnek, vagy legalábbis a hatvanas évek elején ez volt a helyzet. Az iskolában a tanítási nyelv magyar volt. Szerettem azokat a gyerekeket, az embereket. Közvetlenek, becsületesek mindenkivel. Nem tudtak arról, hogy az ajtót zárni kell akár nappal, akár éjjel. Nekem ez szinte hihetetlennek tűnt. Megkérdeztem egy ismerős  asszonyt időmúltával: hogy van az, hogy soha sem zárkódnak.

 

- Ugyan minek zárkónnánk, itt tuggyuk, kinek mije van. Nem vagyunk mi lopók.

 

Megértettem, meg egy kicsit elszégyelltem magam, hogy mondjam meg, ahonnan én jöttem, ott zárkódni kell.

 

- Ja, aszt azé eemondom, csak a dógyosok (jövevények) nem olyanok, mind mink.

 

Hát ezt jól megkaptam. Tanulóim rengeteg legendát ismertek, sajnálom, hogy nem írtam fel őket. Azért párat megjegyeztem. Többek között megmaradt bennem az, amely arról szól, miért van a kemény fában puha csomó, és fordítva, a puha fában kemény csomó.

 

Az Isten Szent Péterrel járt a földön, hogy jobban megismerje az embereket. Estére nagyon elfáradtak, és bementek egy vendéglőbe, ahol épp az ácsok tartottak nagy murit. A tulajdonos kérésükre megengedte: a sarokban lepihenhetnek. Ám a muri tetőfokra hágott, és az egyik ács azt gondolta:

 

- Táncoltassuk már meg azt, aki kívül alszik - az pedig Szent Péter volt. Amikor jól megtáncoltatták, elengedték. Így szólt Péter az Úrhoz:

 

- Uram, ez nem igazságos. Engem rángatnak. Cseréljünk helyet, most kérlek, feküdj te kívűlre, én meg belül alszok.

 

- Isten szó nélkül ráállt a helycserére. Alig cseréltek helyet, az egyik mulatozó így szólt:

 

- Táncoltassuk már meg azt is, aki belül alszik. Szegény Szent Pétert megint halál fáradtra táncoltatták. Másnap, amikor elcsendesedett minden, így fordult Szent Péter Isenhez:

 

- Uram, mivel bünteted meg ezeket az embereket, akik tivornyáztak, meg engem sem hagytak aludni.

 

- Hát legyen - mondta az Úr - az lesz a büntetésük, hogy a kemény fában puha, a puha fában kemény lesz a csomó. Így nehezítjül meg a munkájukat.

 

***

 

Meséltek az én tanítványaim vicceket is nekem. Igazi székely, ötletes észjárást véltem felfedezni benne. Katolikus emberek a székelyek.  A gyerekeknek hittanra kellett járni. A gyerekek szerint nem vicc, de azért én inkább annak könyveltem el.

 

Arról tanultak a hittan órán, hogy Isten mindent lát. Az egyik gyerek megkérdezte:

 

- Plebános úr, az Isten a mi házunkba es bé lát?

 

- Bé fiam.

 

- Plebános úr, az Isten a mi pincénkbe es bé lát?

 

- Bé fiam.

 

- Plebános úr, nincs es pincénk.

 

***

 

Ez a történet nem vicc. A hatvanas évek elején, az iskolának volt egy vetítője. Mi, tanárok megbeszéltük, kinek mikor kell a vetítő. Megesett, igaz nagyon ritkán, hogy egy időben kellett két tanárnak. Olyankor megvitattuk, kinek van rá nagyobb szüksége az óra elején, ki alkalmazhatja az óra végén. Nos egy alkalommal a kolléganő megkérte az egyik diákot, menjen a megnevezett tanárnőhöz, és hozza el a vetítőt. A tanuló rákérdezett:

 

- Bé?

 

- Persze - mondta a kolléganő. Arra gondolt, a bé oszályban van a vetítő, oda megy a gyerek. Gyorsan visszajött a diák, és mondta.

 

- Béméntem a terémbe, de ott nem vót vetítő.

 

- Jaj, te gyerek, neked a bé oszályba kell menned.

 

- Akkó bé mennyek a bébe?

 

- Bé menj, csak hozzad már a vetítő!

 

 

 

A kép forrása