RD - Nekem a Balaton

 

Ahányszor csak megpillantom messzire kéklő, sima víztükrét, ellágyulok, és - szégyen vagy nem - elfutja szememet a könny. Minden alkalommal, amikor nyaralni készülünk, közlöm családtagjaimmal, hogy ilyen lágy, selymes vize nincs a világon egyetlen tengernek, tónak sem.

Pedig nem ápoltam ám mindig jó viszonyt a magyar tengerrel, amit életemben először a nászutunkon láttam. Lánykoromban sosem voltam egy strandolós típus, így utólag visszagondolva, nagy bátorság volt részemről a hófehér bőrömmel órákon át feküdni a vízparton, a júliusi tűző napon. Menetrendszerűen jött is a napszúrás; hányás, szédülés és fejfájás kíséretében. Mégis, mind e kín szinte jelentéktelenné zsugorodott ropogós vörösre sült bőröm ordító fájdalma mellett. Akkor azt gondoltam, többé az életben nem megyek napra, és olyan nagy ívben elkerülöm a Balatont, mint macska a forró kását, de nem így történt. (Érdekes, milyen gyakran előfordul velem, hogy nem az történik, amit szeretnék.)

Kellett ugyan pár év, hogy felejtsek, de végül sikerült, és amikor gyermekeim cseperedni kezdtek, egyik nyáron úgy gondoltuk, megpróbálkozunk a Balatonnal, elvégre kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Egy szép napos reggelen bepakoltuk a csomagokat, no meg a gyerekeket az autóba, és uccu neki. Olyan ragyogó napsütésben autóztunk, hogy mire Fenyvesre értünk, a szélvédőn keresztül vörösre égett a dekoltázsom, és csak úgy mellékesen, alaposan fel is hólyagosodott a bőröm. Orvosnál kezdtem hát a nyaralást, aki mosolyogva közölte, hogy egy hétig nem mehetek napra, helyette a szobában üldögélve kenegethetem a hólyagjaimat. Abszolút hidegen hagyta a nagy kánikulában az a tény, hogy mindössze egy hétre jöttünk.

Normális embernél ezek a gikszerek halálig tartó Balaton-utálatot váltottak volna ki, de nem nálam. Elhatároztam, hogy jövőre is ide jövünk nyaralni, és ha törik, ha szakad, én igenis megfürdök a Balatonban. Nem csak megfürdök, hanem süttetem magam a napon, és csokibarnán megyek majd haza. A következő évben lányomat vakbélgyulladás gyanújával vittük Boglárról Siófokra, azt követő nyáron a fiam kapott tüszős mandulagyulladást, újabb év múlva lányom lábujja tört el, a következő évben az enyém, de úgy tűnt, a mi kedvünket a Balatontól semmi sem veheti el.

Mégis megtörtént. Egyik nyaralásunk alatt végig esett, hideg volt és sár. Elhatároztuk, hogy következő nyári szabadságunkat a napos, meleg Olaszországban töltjük. Eljött a nyár, és három hétre elutaztunk a napfény hazájába. Wartburgunk már az első napon beadta a kulcsot, az olasz szerelő nagy örömére, aki barátaival két napig fetrengett a röhögéstől, amikor meglátta az autót. Később megtudtuk, kétüteművel még sosem találkozott. Az a tény, hogy egy heti pénzünket elvitte a javítás költsége, teljesen eltörpült amellett az incidens mellett, amely naplemente után a sátrak között kifeszített szárítókötél és a lányom között keletkezett, minek során szemem fénye nyakánál fogva felakadt a kötélre. Az már meg sem kottyant nekünk, hogy első héten az Adria partján a lakókocsiban fagyoskodtunk, tekintve, hogy végig zuhogott az eső. Hazafelé Jugoszlávián keresztül jöttünk, hiszen, ha már utazunk, lássunk világot! Éjszaka, rettenetes viharban autóztunk, és jól eltévedtünk. Amikor átléptük a magyar határt, mindannyian a földre borultunk örömünkben. A határőrök először csodálkoztak, aztán legyintettek, mint akik láttak már ettől rosszabbat is.

Reggel volt még, amikor az első balatoni gyorsbüfét megpillantottuk az út szélén. Talián honban az utolsó héten szinte csak Pan Carrén (olasz tartós kenyér) éltünk, amitől már mindannyiunknak krónikus undoritisze volt. Nem csoda, hogy éhségtől és fáradtságtól elvakultan megrohantuk azt a még éppen csak nyitásra készülődő büfét. A büfésnő tekintetünk zavartságából valószínűleg felmérte, hogy ha nem ad ennünk, őt fogyasztjuk el; ezért inkább gyorsan kisütött néhány lángost, palacsintát és hamburgert. Egy idő után már nem számoltuk az elfogyasztott mennyiséget, csak megállás nélkül tömtük magunkba az ételt. Ahogy telt a gyomrunk, úgy kezdtük lassanként másként látni a világot. Szebbnek. Észrevettük ugyanis, hogy süt a nap, kék az ég, és a büfé melletti kis utca végén ott csillog a Balaton kék vize.

Tekintve, hogy korábban jöttünk haza, és pénzünk is maradt még, gyorsan eldöntöttük, hogy ezt a három „prémium" napot a Balcsinál töltjük el. Miután jóllaktunk, azonnal a partra mentünk, és boldogan vetettük magunkat a lágy habokba. Akkor már tudtam: a Balatont nem lehet csak úgy elfelejteni. A sós vizet pedig kifejezetten utálom. Szállást csak estefelé kezdtünk keresni. Tudom, ez ma furcsán hangzik, de sehol sem kaptunk. A kempingek zsúfolásig telve voltak. Nem volt mit tenni, az éjszakát a kempingen kívül kellett töltenünk.

A gyerekek édesdeden aludtak az autóban, én pedig párommal sört kortyolgatva ültem a langyos nyári éjszakában, a csillagos égbolt alatt. Akkor vált bennem belső bizonyossággá, hogy tengerek ide, pálmafák oda, nekem a Balaton a Riviéra.