Porszem csupán a lámpaburán

Porszem vagyok a TV-d kijelzőjén csupán. Éppen csak megcsillanok a napfényben, de te máris rohansz a törlőkendőért, hogy megszabadulj tőlem, ha általam a kedvenc sorozatod színei tompábbak lesznek, és én úgy tapadok bele a mikroszálakba, akár légy a papírba. A légy és én tulajdonképpen ugyanolyanok vagyunk. Amíg nem telepszem rá a bútoraidra, és amíg a légy sem száll a tányérodra, addig egyikőnk sem létezik számodra. Te valójában akkor is nyugodt szívvel hívod fel szeretődet a lakásodra, hogyha a nappal fényei nem elég rafináltak ahhoz, hogy rám vetüljenek és felfedjék kilétemet. Megnyilvánulásom pillanatában, -amikor te rám szeged tekintetedet, és én kihívóan szürkülök a vörös fán, a lámpaburán, az ezüst műanyagon-, máris érezni kezdem a részecskék vonzását, és jól tudom: a portörlő rongyod vonz magához. Bennem még felcsillan a remény, hogy te a kék anyaggal együtt bedobsz a mosogató alatt lévő szekrénybe, de te gyűlölőd a látványomat és rettegsz tőlem, attól, hogy tönkreteszem az általad szépnek vélt látványt. Annak ellenére, hogy te is tudod, részese vagyok a világnak, a világ bennem létezik, részem része a tiédnek, igaz vagyok, valós vagyok, vagyok, te mégis a csap alá tartod a rongyodat és hagyod, hogy engem lesodorjon magával a víz a lefolyóba. Hogy aztán ne láthass engem a TV-den, miként szürkülök és csillanok meg, mert az én létezésem tudata nélkül szebb a te házad is. Amíg nem látsz engem a polcodon szürkülve megcsillanni, nyugalmad végtelen tó formájában terjed ki, pedig én akkor is a vörös fához tapadok, mert valódi vagyok, így csillogok szürkén az ezüst műanyagon és így tompítom a képernyő színeit, amikor te kedvenc sorozatodat nézed, még ha te nem is szeretnéd, hogy igaz legyek, hogy legyek, mert gyűlölőd a látványomat, ha az a lámpaburából kiszökő fényben megcsillan.