Kiút a pokolból

 

Ha egy ember szívét megsebzik, elzárkózik miden jó dolog elől és csak a negatív dolgokat látja. Ez történt velem is.

Gyerekkoromban élet vidám kislány voltam. Mégis egy dologban különböztem a többi gyerektől. Duci voltam. Amit addig észre sem vettem, míg a társaim nem kezdtek vele szekálni. A szekálás egy idő után ütésekbe torkollót. Menekülni akartam egy álomból, ami rémálommá vált, ezért visszaütöttem. De ezzel csak azt értem el, hogy az igazgatónál gyakran jártam. A súlyom pedig évről évre nőtt. Az ételbe menekültem. Egyedül ez maradt meg. A tanárok segítségére nem számíthattam, így a harcban egyedül maradtam.

Nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A folytonos megaláztatások mellett az evésen kívül egy másik dologba is menekültem. Óvodás korom óta nagy fantáziával rendelkeztem, amelyet az óvónők el akartak nyomni. A próbálkozásuk hiába valónak számított. A képzeletemben elfogadott ember voltam rengeteg baráttal. De ez nem volt megoldás a helyzetemre nézve. Féltem mindentől. Egy nagy nullának éreztem magamat. Legbelül mégis tudtam, hogy létezik a másik énem, akit ki kell szabadítanom. Mégis felnőttként visszagondolva erre a nehéz időszakra. Az jut eszembe, hogy a fiúk, akik bántottak voltak akkor a legnagyobb áldozatok. Hisz a fiatalok miért verik egy társukat? A kövérség ehhez nem nagy ok.

De az már igen, ha a feszültség bennük van, mert a szüleik mindent megadtak nekik. Mindent az égvilágon. Egy dolog mégis kimaradt. A szeretet, amelyet semmilyen tárgy nem szárnyalhat túl, és amelyet én sokszor megkaptam. A legirigyeltebb dolog a szeretet volt nekik. Én szenvedtem, de velem együtt ők is.

Ahogy a dolgok eldurvultak, úgy a jegyeim is romlottak. Pedig rengeteget tanultam, mégsem ment bele a fejembe. Ez újabb okot adott arra, hogy, még jobban a képzeletembe meneküljek. Két lábon járó báb lettem. Aki szenvedet a WC fogságában, miközben a fiúk ütötték az ajtót. Szó szerint üldöztek. Lelkileg padlón voltam már három tantárgyból álltam bukásra, nem tettem semmit. A szüleim végül találtak pszichológust, aki segített s szenvedésekben. Látta bennem azt az embert, aki vidám és élettel teli volt. Két évembe telt az, hogy fel vegyem a harcot a fiúkkal. Nem engedtem nekik, hogy megüssenek. A jegyeim továbbra is romoltak. Nem tudtam, hogy mit tegyek.

A diszlexia ekkor már ismert betegség volt. Három alapvető tantárgyban mutatkozott meg. A irodalomban az olvasás megy nehezen a diszlexiások. Nekem viszont remekül ment. Hiba nélkül tudtam elolvasni kis történeteket. A magyar nyelvben viszont nem voltam ilyen szerencsés.

Rémes volt a helyesírásom, minden tollbamondás során 20-nál több hibám lett. Mateknál későn derült ki hogy nehezen megy. A diszlexia nem azt jelenti, hogy hülye a diák, hanem hogy sokkal több, mint az átlag gyerekeknek.

A tanárok persze elkönyveltek lusta diáknak, így segítségre csak a szüleimtől számíthattam. Az édesanyám sok utat kitaposott hogy a vizsgálatig eljussak. De az egész nem ment olyan könnyen. Évekig kellett volna várni, mert rengeteg ilyen diák volt. A sors mégis közbe szólt. A szomszédunk ugyanis pont evvel kezdet foglalkozni, megsürgette a kérelmet, így 8. félévre megkaptam a felmentéseket. A tanárok ezután mérgesen néztek rám. Soha  nem hitték el hogy diszlexiás vagyok.

A tovább tanulással kellett foglalkoznom. Új iskolát kerestünk. Kollégista egyáltalán nem akartam lenni. A városunkban nem volt középiskola, ezért a szomszédos városokban kerestünk. A legtöbb osztálytársam a közeli kereskedelmi iskolába jelentek. Én viszont már akkor elhatároztam, hogy nem akarok ugyan abba a kátyúba beleesni. A kertészeti középiskola nagyon szimpatikus volt. Az édesanyám mégis azt szerette volna, ha egy speciális gimnáziumba járnék, ahol a diszlexiásokkal foglalkoztak. Ilyen iskola Budapesten és Balatonfűzfőn van. Mivel kollégista nem akartam lenni, ezért tiltakoztam. Az édesanyám egy hétvégén elvitt Balatonfűzfőre. Jártunk az iskolában, még kollégiumot is megnéztük. A véleményem egy csapás alatt megváltozott. Az lett a legfőbb célom, hogy a balatonfűzfői gimnáziumba bejussak. A jelentkezést be is adtuk. Az ideiglenes felvételi rangsor alapján 35. helyen álltam. De csak 30-at vettek fel. Viszont 89 jelenezőből ez nagyon szép eredménynek számított. A szüleim kételkedtek, abban hogy bejuthatok. Én biztos voltam benne. Április közepére meg is jött a papír. Felvettek!

Felkészültem a távoli helyre, hisz új életet láttam magam előtt. A múltat hátam mögött hagytam. A rettegéssel teli napoknak vége lett. Közeledet az év eleje, amit nagyon vártam. Beköltözéskor azonnal összebarátkoztam az új osztálytársaim. Más légkörbe kerültem, a fiú osztálytársaim elfogadtak. Nem piszkáltak a súlyom miatt. Ekkor kezdtem csak visszailleszkedni a társadalomba. A magánynak vége lett. A tanulást tiszta kezdtem, itt megszűntek a felmentések.

A családomtól távoli élet könnyen ment. Hamar belerázódtam a kollégista életbe. A felsőbb évesek árgus szemekkel figyelték az új diákokat. Néhányan féltek tőlük. A csicskástatás miatt én is tartottam tőlük, de a legtöbb szőr csak kaját kértek tőlünk. Sokszor estem pofára. Mégis a négy évig tartó elszigetelődésnek köszönhetően az alapszituációkban nem volt tapasztalatom.

Az irodalom tanárnő azonnal belopta magát a szívembe, hisz különleges volt Amint elkezdte a tanagyagot mondani, mindenki csendben hallgatta. Ekkor jöttem rá, hogy az irodalom mennyire érdekel. Nekem mindegy volt hogy milyen anyagot vettünk, magával ragadott. Az irodalom lett a kedvenc tantárgyam.

Félévkor sajnos megbuktam. Ekkor azt ajánlották, hogy menjek át szakiskolába. Makacsul ragaszkodtam a gímihez. Aztán amikor év végén két tantárgyból megbuktam. A nyaram be volt táblázva. Készültem a pótvizsgára. Hisz harcolni akartam a helyemért. A nyár nem csak tanulásból állt, hanem a fogyásom kezdetéből. Az egészségtelen ételeket kizártam az étkezésemből, gyümölcsre és zöldségre cseréltem.10 kilót le is adtam, a pótvizsgán átmentem. Nagy akarattal érkeztem vissza a suliba, csak egy embernek akartam megfelelni. Az az ember pedig én voltam.

Mindig is mások akarata szerint cselekedtem, de ez akkor véget ért. Ahogy egyre jobban bele mélyedtem az irodalomba. Saját történeteket ki. Karácsonykor pedig neki álltam az első regényemnek. Hirtelen megtaláltam azt a dolgot amiben örömömet leltem. Miközben írtam a szemem előtt jelentek meg a képek. Négy hónapon keresztül dolgoztam rajta. Míg végül megszületett az első regényem.

Az iskola mellett sokat dolgoztam, hogy letudjam gépelni. A történetek pedig jöttek egymás után. Kis jegyzetfüzetbe írtam le a címeket. A legtöbb ihletemet kis címszavakkal jegyeztem meg. A harmadik évem során gyakran váltottam a szobatársakat. Az utolsó szobatárs kiköltözése után döntöttem úgy hogy végleg egyes szobába kéretem magam.

Az emberekbe vetett hitem szép lassan oda lett. Hisz az utolsó szobatársam kétszínűen viselkedet velem. Ami miatt már elegem lett a szobatársakból. Még azon is elgondolkodtam, hogy én lehetek-e a hibás. Az édesanyám ezért megkérdeztem, aki biztos válasszal állt elő.

A harmadik év nem volt könnyű. Két nagyon jó barátomat vesztettem el. (Nem haltak meg, csak a tanulmányaikat fejezték be az iskolában) a tanulás pedig egyre nehezebb lett Két tantárgyból tettem előre hozott érettségit. A legtöbb ismerősöm nem gondolta volna, hogy meg csinálom. Az akarat mindent legyőzött. Az írás sajnos háttérbe szorult. Aztán előszedtem a regényemet és lekezdtem kijavítani. A régi hibáimat kerestem.

A negyedik év hamar eljött. Gyorsan eltelt ez a három év. Sokat tanultam az emberekről. A negatív énem eltűnt. Viszont sokkal óvatosabbá váltam. Többféle emberel, találkoztam. Jó és rossz ismerőseim egyaránt vannak.

Elérkezve a jelenhez, amiben élek sok dolgon töprengek. Nem félek, az önbizalmam visszatért. A tornázást pedig folytatom. El akarom törölni a kövérséget az életemből. Az egészséges életmód sok jó és rossz dolgot hozott az életembe. Mégis amikor megeszek egy szendvicset, fele annyira vagyok boldog, mint amikor 30 percet tekerek a szoba biciklin.

Az emberek minden nap tanulnak valami fontos dolgot. Mindegy hogy a napi dolgokról vagy az iskolában tanultakról van szó.

Kiút a pokolból az én történetem. Amiből megtanultam, azt hogy az elő ítéletek nem mindig számítanak. Attól hogy az emberek testi rendellenességekkel vannak megáldva, nem kellene őket kitaszítottként kezelni. Ők is ugyanolyan emberek. A társadalom mégis megalázó szavakkal illeti őket.

A tovább tanuláshoz közeledve, már tudom, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Író leszek. Ebben nem fog megakadályozni, hogy diszlexiás vagyok. Egyszer írtam egy kiadónak a regénnyel kapcsolatban, de amint kiderült hogy diszlexiás vagyok, már nem foglalkoztak velem. Azt nem tudom milyen véleménnyel, vannak az emberek a díszesekről. Én mégsem adóm fel. Addig fogok harcolni, míg elismert írónő leszek.

Nem érzem átoknak a kövérséget, a diszlexiát és a tanulást. Hanem egy akadály, amelyet le kell győznöm. A fantáziám is okkal nagy. Gyerekoromban elkönyveltek, mert nem gazdag családból származtam. A rang és a pénz soha nem számított nekem. A körülöttem lévő emberek mégis ez alapján ítéltek. Balatonfűzfőn minden más. Itt senkit se érdekel a rang és a pénz, csak a tanulás. Bár mindig vannak ilyen emberek.

Biztos vagyok abban, hogy az életem e rövid szakasza igazán fontos dolgokat hozott a minden napjaimba.

A sok előítélet miatt nem vesszük észre a világban lévő kincseket. A természet ajándékait.

Az élet maga egy nagy utazás, kikel élvezni, amíg van. Nem lehet megtervezni, csak úszni az árral. Nem szabad a fájdalmat túl sokáig a szívünkben hordani, mert a végén elemészt. Megtanultam, azt hogy a fájdalom létezik de, túl kell lépni rajta. Terveket kell szőni, amelyeket teljesíteni, akarunk. Nem szabad feladni. Az biztos, hogy lesznek nagyon nehéz időszakok, de felfelé kell nézni.

Eljátszom a szerepem. Hisz minden ember szerepeket játszik, úgy ahogy a színészek a filmekben. Mint én is, hisz ha bemegyek az iskolába diák, vagyok, de ha haza megyek, akkor a szüleim gyermeke. Rengeteg szerepe van az embereknek a világban. Ami egyúttal nagy teher is lehet.

A kortársaim közül sokan cigiznek, isznak és drogoznak. Ezzel próbálják meg enyhíteni a nyomást, amely rájuk nevezik. De vannak olyan fiatalok, akik csak divatból szoknak rá a különböző káros dolgokra.

A cigarettát még soha nem próbálta ki. Nincs is szándékomban, hogy hozzá nyúljak. Talán a negatív múltam miatt. Mind a két nagyapámat a cigaretta miatt vesztetem el. Az egyiküket nem ismertem, a születésem előtt egy ével halt meg. A másik 8 éves koromban halt meg. A cigarettát soha nem gyűlöltem, abba viszont bele gondoltam, hogy milyen lenne az élet ha a cigarettát nem találták volna fel.

Kérdések és válaszok. Amelyeket mindenki szeretne tudni. A fiatalok nagy része céltalanul csatangolnak a világban, csak a buliknak és a szórakozásnak élnek. Nincs tervűk a jövőre nézve.

Ezeket, a szavakat az iskola szünetekben és a kollégium falai között írtam. Avval a szándékkal, hogy felhívjam az emberek figyelmét.

Gyerekként arra vágytam, hogy felnőtt legyek. Most mégis kételkedek benne. Nem tudom hogy készen álok-e rá. Vissza már nem forgathatóm az idő kerekét. De az álmaim csak most kezdenek igazán valóra válni. Az ismeretlentől félek igazán. A változást nem szeretem, de azt igen, ha valami állandó az életemben. Mégis egy dolog állandó a világban ez pedig maga a változás.

Tudom, merre akarok indulni, mégis kétségbeesés és bizonytalanság van bennem. Nyolc hónap és leérettségizem. Azután pedig tovább tanulók egy másik suliban. Még ma is eszembe jut az, amit velem tettek a társaim. Erősebbé tett a dolog. Ezt senkinek nem kívánom. Mert aki csak egy percre is kimutatja a gyengeségét annak vége.

Én legyőztem a saját démonaim. A legnagyobb harc még előttem áll. A történetnek nincs. Az életem csak most kezdődik el...