Eliza Beth: Haláljáték 7. rész

 

Végre ott álltak a vezérlő ajtaja előtt. Oliver ismét tanújelét adta zseni-létének, és remekelt a zárral. Fél perc alatt kinyílt.

Nem jutottak messzire. Kristálytiszta üvegfal mögött, számítógépekkel körülvéve, önelégült mosollyal az arcán ott feszített Louis.

- Azok az ostoba őrök nem figyelték a monitorokat, de én igen! - közölte egy hangszóró. - Láttam, hogy jöttök. De ide nem juthattok be! Ott fogtok megfulladni néhány óra múlva, én meg majd innen nézem!

Halk surranással zárult be a hátuk mögött az ajtó. Már megint foglyok voltak! Előttük üvegfal, köröskörül beton, nyitószerkezet sehol. Oliver felemelte a pisztolyát.

- Ne! - szólt rá Chris, és a föld felé fordította a fegyvert tartó kezet. - Biztos, hogy golyóálló az üveg, és a visszapattanó lövedékkel bennünk teszel kárt.

- Jól mondod, hadnagy! - helyeselt a hangszóró. - Onnan nincs kiút. Se zár, se levegő, semmi. Csak a halál!

- Majd meglátjuk - morgott a rendőr. Odalépett az üvegfalhoz, és megnyálazott ujjával egy keresztet rajzolt rá.

- April! Lester! Koncentráljatok a keresztre!

 

Amikor a vastag, eddig törhetetlennek hitt üveg megrepedt, Louis szívébe is beköltözött a félelem. Saját csapdájába esett, hisz a belső helyiséget csak a felhúzott üvegfal helyén lehetett elhagyni. A másik kijárat zárja elromlott, még nem érkezett meg az alkatrész a javításához. Tisztában volt azzal, hogy ha azok ide bejutnak, neki vége. Nem fogják kímélni, hisz ő sem kímélt senkit. Leült a monitor elé, és dolgozni kezdett a billentyűzeten.

Épp csak sikerült lenyomnia az „Enter"-t, amikor erős kezek ragadták ki a székéből, és penderítették a falhoz. Oliver vette át a helyét. Számoszlopok, grafikonok váltogatták egymást a képernyőn, villámgyorsan peregtek az adatok. Grainger homlokán verítékcseppek ütköztek ki.

- Mivel lehet leállítani? - üvöltött rá Louis-ra. - Mi a kód? - de a keze sebesen járt továbbra is.

- Mi a baj? - lépett mellé Chris.

- Ez az átkozott beindította az önmegsemmisítőt. Nem tudom leállítani! - ütött egy nagyot az asztalra kétségbeesetten. - Ki kell szednünk belőle a leállító kódot.

A rendőr hátranézett a válla felett. Louis arca lila, szeme meredten egy pontra szegezve. Mellkasa mozdulatlan. Rá nem számíthatnak, úgy tűnik, a szíve felmondta a szolgálatot.

- Mennyi időnk van még?

- Ötszázhetvenkettő - olvasta le a számlálót Oliver.

- Ötszázhetvenkettő micsoda?

- Másodperc.

- Az nincs tíz perc! - számolta ki gyorsan Stevens. - Hol a kijárat? Hagyd az önmegsemmisítőt a fenébe! Keresd a kijáratot! Tűnjünk el innen!

Oliver kicsit matatott még a billentyűkön, aztán ő is felugrott. A kitárult ajtó mögött újabb folyosó, és a kanyar után egy szabadba nyíló kapu. Végre!

- Mi legyen a bezárt őrökkel? - kérdezte April.

- Nincs időnk visszamenni értük - felelte tárgyilagosan a hadnagy. - Ők már itt maradnak örökre.

Odakinn állt a helikopter, amivel Chris is érkezett. Bár csak négyszemélyes volt, bepréselték magukat mindannyian. Lester, April, Oliver, Aisha, Andy, Chris, Kristy. Stevens ült a botkormányhoz, de a gép nem bírt felemelkedni velük. Centikkel a felszín felett suhantak, igyekezett a levegőben tartani a gépet, amíg csak lehet. Amíg biztonságos távolságba érnek.

- Húsz másodperc - közölte Oliver. A saját óráján követte a visszaszámlálót.

Stevens azonnal letette a helikoptert. Még túl közel voltak, de még mindig jobb, ha a robbanás a földön éri őket, mint, hogy a légnyomás odavágja a gépet. Kiugrottak, és levetették magukat a sivatagi homokba. Chris átölelte Aishát, hogy amennyire lehet, a saját testével védje a lányt. Abban a pillanatban hatalmas detonáció rázta meg a környéket.

A helikopter rádióján kértek segítséget. Két óra múlva nyomozók tömege lepte el helyszínt. Vallatták a romokat. Hátha... hátha maradt valami... valami kicsi bizonyíték, hogy miféle aljasság folyt itt.

 

- Nem tudhattam, a stúdió vezetője is benne van-e a buliban, hát csak óvatosan kérdezősködtem - mesélte April William Humphrey-nak. A vizsgálóbíró irodájában gyűltek össze, kibogozni a még elvarratlan szálakat. - A kormányzójelölt őszintén elmondott nekem mindent. Figyelmeztettem, hogy ha valamit elhallgat, nem juthatok eredményre. Mocskos ügy ez, Chris! Nagyon mocskos! - fordult a barátjához. - A szálak Eugene Kirby-hez vezettek, de úgy tűnt, ő nincs benne a zsarolásban. Nincs szüksége pénzre, akárhonnan, de van neki elég. Mint kiderült, az egyik őr kezdett magánvállalkozásba, könnyű kereset reményében. De nem igazán jött be neki, mert az első áldozata nem fizetett, inkább csiripelt egy újságírónak. Kirby szerencséjére épp annak, aki maga is idejárt szórakozni. A fickót eltették láb alól, ilyen célra direkt fenntartanak egy bérgyilkost. Ja, kérem, nem a semmiért fizették ki azt az ötvenezret a vevők! Finanszírozták saját esetleges halálukat is.

- Hogy buktál le? - kérdezte Chris.

- Nem tudom. Talán valamelyik gazember látott a miniszter mellett, és felismert. Mindenesetre rájöttek, hogy ő küldött. Azt hiszem, komoly veszélyben van az élete!

- Kár, hogy felrobbant az a kóceráj! - tört ki indulatosan Stevens. - Mennyi minden lehetett azokon a számítógépeken!

- Valamennyit talán megmentettem - szólt bele a beszélgetésbe Oliver Grainger. - Kicsit értek a gépekhez, ahogy láthattátok, és elindítottam egy programot a háttérben.

- Milyen programot? - pillantott egykori fogolytársára a rendőr.

- Adatokat küldtem át a saját webtárhelyemre - felelte a szerény műszaki zseni. - A visszaszámlálással egyidejűleg futott, hogy mi ment át, azt viszont nem tudhatom. Nem volt idő válogatni, és tíz perc nem olyan sok. De talán hasznát vehetitek.

- Zseni vagy! - vert a vállára elismerően a hadnagy. - Köszönöm!

- Csatlakozom! - szólt a bíró, és papírt, tollat nyújtott a zseni felé. - Kérem a tárhely elérhetőségét!

 

 

Elanor megrázta magát. Kikapcsolta a laptopot, és bement a kislánya szobájába. Megsimogatta szöszke fejét, lehajolt, és óvatosan megcsókolta álompirult arcocskáját. Nem sejtette, hogy valahol ebben a pillanatban dördült el egy lövés. Egy lövés, melynek nyomán apró, kerek lyuk képződött a férje homlokán...

 

 

Christopher Stevens és Aisha Parsons az erdei tavacska partján sétált. Chris nézte kedvese szemét, ahogy mélybarna íriszére arany pöttyöket varázsol a csillanó napfény.

 

 

Fogta a kezét... Olyan szorosan, mintha attól félne, hogy elveszíti... Egészen belefehéredtek az ujjai ebbe a kétségbeesett, kapaszkodó szorításba. A szíve vadul vert; rendszertelen, kapkodó lélegzetének hangja szinte felverte az erdő békés csendjét. Vagy csak Ő érzékelte így?...

Ránézett. Aranyló haján úgy ült a fák lombsátra alá beszüremlő nap tompa fénye, mint egy korona. Arcát pír festette élénkre, szemeiben szégyenlősen csillámló ragyogás tündökölt, ajkai szögletében mosoly bujkált. Ahogy beszélt, fehér fogai - mint a gyöngyök - villantak elő.

Figyelte, ahogy rá-ránéz, nevet, évődve fordul el tőle: játékosan, pajkosan, csintalan könnyedséggel. A hangját, amely pedig simogatóan mély volt - nem is hallotta már... Nevetése sem ért el tudatáig. Annyira belemerült a lényébe, a kisugárzásába, amely őt is körülölelte, hogy megszűnt számára a külvilág...

Szerette. Mélyen, szívből, igazán... Tudta: nem veszítheti el a Csodát, különben belepusztul. Sajgó szíve éles fájdalommal követte gondolatait. Fázni kezdett, remegett a félelemtől, amely tudatába fészkelte magát...

Mi lenne vele Nélküle?! Fél emberként hogyan is élhetne tovább?!

Élet? Amíg nem találkoztak, addig nem tudta mi az: élni. Csak most, hogy a szíve felébredt és a lelke ráismert önmagára a másikban, kezdte érteni, érezni a szó valódi jelentését...

(Andrea Werfl: Pillanatfelvétel)

 

Eugen Kirby nyomát nem lelték. Felszívódott. Eltűnt, mint egy sosem létezett fantom. De a nagy bankok számlájáról továbbra is eltünedeztek komoly összegek. És közben valahol, egy másik földrészen, egy másik sivatagban titokzatos építkezés folyt...

 

 

 

Vége

Előző rész...

A kép forrása