Egyenesen át

 

 

Aznap reggel fáradtban keltem, mint ahogy lefeküdtem. Ritkán vannak baljós sejtéseim, de az a reggel egészen más volt. Eltért a szokványostól. Felkavaró álmom volt és tulajdonképpen nem töltöttem mással az éjszakát, mint vergődéssel. Valamikor fél hét tájékában unhattam meg az álmatlanságot és inkább erőt véve magamon kikászálódtam az ágyból. Akár lehetett volna egy átlagos vasárnap is. Ó mennyire örülnék, ha csak egy átlagos vasárnap lett volna. Ugyan minden ugyanúgy indult, mint minden vasárnap reggel. A család együtt leült reggelizni, bár mindenki álmos tekintettel révedt a táljában található ételre, mégis idillikusnak mondható volt a hangulat. Egészen addig a pillanatig. Addig a pillanatig, míg meg nem csörrent a telefont. Túl korán volt hozzá. Borzalmasan korán egy telefoncsörgéshez. Szinte még meg sem csörrent a telefon és én tudtam: baj van! Nem is baj, tragédia. Apa vette fel a telefont. Körülbelül harminc másodpercig tarthatta, amikor hirtelen elhomályosult az tekintete, az arca falfehér lett és majdhogynem leejtette a telefont. Rápillantottam anyára, láttam kirajzolódni az arcán a kétségbeesés első jeleit. S akkor apa síri hangon, a könnyeivel küszködve, bejelentette, hogy a dédi meghalt. Az én drága, mindig vidám és mosolygós dédim, 2009. február 8.-án örökre itt hagyta ezt a gyötrelmektől terhes világot és beköltözött az Angyalok országába.

 

A halálát követően minden gyökeresen megváltozott. Borzalmasan elveszettnek éreztem magam. Nem találtam a helyem a világban. Naphosszat céltalanul bolyongtam azt remélve, hogy ez csak egy hosszúra nyúlt rémálom. A halála előtt rengetegszer jártam fel hozzá. Csak hallgattam a bársonyosan csengő hangját és nevettem a jobbnál jobb történetein.  A nevetése még ma is a fülemben cseng. Senki sem tudott olyan színből jövően nevetni, mint ő. Maga volt a megtestesült jókedv. Sosem láttam igazán szomorúnak. Bár milliószor veszekedtünk, de, csak mert mindkettőnk természete felettébb heves volt. Ha lehetne egy kívánságom, csak egyetlen kívánságom, akkor az volna, hogy kérem szépen vissza Őt. Szeretném újra látni, szeretném magamhoz ölelni és puszilni a végtelenség. Hiányzik a nevetése, hiányoznak a veszekedések, hiányzik minden, ami Ő.

 

A temetés a maga nemében nagyon szépen zajlott. A hűvös kápolnában állva megpróbáltam csak a szép dolgokra gondolni. Arra az időre, amikor a dédinek még semmi, de semmi baja nem volt. Amikor még egészséges, fiatal és szépséges volt. A legszebb mindenki közül. A leggyönyörűbb. Percről percre gyorsabban robogtak a fejemben az emlékek s én észrevétlenül elkezdtem pityeregni. Aztán egyre jobban szorította a szívemet a szomorúság, aztán ránéztem a mellettem álló Grétire, aki szintén a könnyeivel küszködött és nem bírtam tovább nyelni. Kirobbant belőlem a düh, a szomorúság és a félelem. Sirattam a dédimet, az én egyetlen és visszahozhatatlan dédimet.

Tulajdonképpen még ma sem hiszem el igazán, hogy ő már nincs. Valahogy felfoghatatlan. Az elvesztését soha nem fogom tudni feldolgozni. Ma már nem tépi szét a testemet a fájdalom, de volt idő, amikor még felkelni is alig bírtam attól a mardosó kíntól, amit a hiánya okozott. Mára már beletörődtem azt hiszem, de ha rágondolok, felidéződik bennem a fájdalom emléke s akkor legbelül valami nagyon nyomasztót érzek. Azt hiszem a halála napján a szívem egy darabja koromfeketére égett, s ez nem fog eloszlani soha. A napok melyeken nem gondolok bele ebbe a sötétségbe könnyebbek s boldogabbak. S természetesen vannak színes részei is a szívemnek. Azonban ez a szenes porció sosem fog eltűnni, így pedig mindig hiányozni fog.

 

Van egy dal, ami csak rá emlékeztet. Az altatódalom. Esténként lefekvés előtt mindig meghallgatom és tudom, álmomban ő vigyáz rám. Tudom és hiszem, hogy ő az őrangyalom. Gyakran kimegyek hozzá a temetőbe „beszélgetni". Olyankor mindig elmesélem neki a bánatom, a boldogságom, egyszóval mindent. Van, hogy órákig ülök a sírjánál, mert valami megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek ott. Mintha csak érezném a jelenlétét. Mintha csak egy pici kapu választana el minket. Olyan határtalanul közelinek érzem, mintha igazából el sem ment volna. Mintha valami köztes állapotban lenne, és arra várna, hogy mikor tud megérinteni és jelezni, hogy itt vagyok. Bár még sosem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, én minden egyes alkalommal szentül hiszem, hogy nem csupán egy kődarabhoz beszélek. S bármennyire bután vagy gyerekesen hangzik, tudom, hogy ott van és hall engem.  Ugyan a halála értelmetlen volt s még ma is az élők közt volna a helye, de hiszem, hogy mindennek oka s hiszem, hogy a dédi nem halt meg, csupán csak „elköltözött".