Egy utolsó nagy lélegzet... 18+

 

Élőnek tűnök de régen halott vagyok,

Törött szívemből alvadt vér bugyog,

Járom az utcákat, cél nélkül kerengek,

Úgy élek a világban akár egy gyermek.

Nem látom már értelmét,

Hogy szóljak neked: megvesztél!

És csak azért mert nem szeretnek

Utálod a világot ami mindig szeretett.

 

Az apád függő, az anyád súlyos beteg,

Nehéz időkben az utcán nőnek fel az emberek,

A haverod gyógyszeren él, mert azt hiszi attól szebb lesz.

Mi lett a világgal: valaki mondja meg bazdmeg?

Nem támadok ezzel és nem is vádlok senkit.

Csak bosszantó hogy nektek senki se segít.

Mindenki hibázik, és tudja hogy rosszul teszi,

Veszítünk, mert egyedül akarunk nyerni.

 

Már otthon sem érezzük jól magunk.

Barátaink vannak, de bezárkózunk.

A mosoly mögött véresek a könnyek,

Nem mondod el senkinek, de mélyen belül ölnek.

 

Az emlékek támadtak, és te megölted magad

Ment tovább az élet, mindenki leszarta.

Éltek tovább és nem törődött vele senki,

Miért is akarta ez a lány magát megölni?

 

Valaki hátbaszúrt, hogy megbasszon valakit.

Ezen talán már meg sem szabadna lepődni,

Csak felnézek az égre és legyintek egyet,

A barátság szó tehát csak ennyit jelentett neked...

 

Én a padlóra pottyanok a könnyeim mellé,

Eltévedek mindig ha elindulok hazafelé.

 

Tudom hogy sokszor elbasztam.

Megváltoztam, más voltam.

Hibáztam és tévedtem eleget,

Emberek vagyunk mind. Ilyenek.

 

 

 

U.I.: Elgondolkodtatónak szánom. Lehet a nyelvezetért megkövezni, de meglehetős álszentségnek tartanám, mert hogyan is adja vissza a világot az ember ha barokk körmondatokban kell fogalmaznia ahelyett, hogy korunk aktuális problémáit feszegetné. A kritikának nagyon tudok amúgy örülni. Ha máshová nem is a pityi12@hotmail.com-ra elfogadnék egy kritikát, vagy értékelést, mennyire értenek velem egyet.

 

Köszönöm!

Csapó István