Döme Zsuzsa - HATVANON INNEN - nyolcadik rész

 


Érettségi találkozó

 

Hősünk büszkén tekinget körül, örömmel fedezi fel volt tanítványai régi énjét. Titokban zsebre teszi, elraktározza - évek múltán, ha már nem tud elbicegni az iskoláig, jól jön majd - túlzó, hízelgő, jóleső bókjaikat, ilyeneket például:

- Nahát! A tanárnő semmit sem változott!

- Húsz évvel ezelőtt is pontosan így nézett ki!

Ezek előtt a rendezvények előtt mindössze arra kell ügyelnie, nehogy az előző alkalommal viselt blúzt öltse magára, s nem árt, ha ügyel arra is, hogy mondanivalójának határt szabjon: az utóbbi időben mintha hajlamosabb lenne a fecsegésre...

- Egészen más a helyzet, amikor diákként jelenik meg az ember az osztálytalálkozón - tűnődik hősünk. - Ilyenkor nem igazán tudjuk, merjük-e vállalni társaink előtt sikertelenségünket, kudarcunkat, térfogatunk növekedéséről, ábrázatunk megnyúlásáról, hajdani kisugárzásunk megfogyatkozásáról nem is beszélve...

A kérdés persze az: akarjuk-e, hogy úgy, és olyannak lássanak bennünket, mint amilyennek mi látjuk őket.

Akarjuk.

Szeretettel emlegetjük, megszóljuk vagy sajnáljuk, aki távol maradt, megsiratjuk, aki elhunyt. Rájuk és tanáraink java részére a temetőben emlékezünk...

Este van. Az ünnepi gyertya sejtelmes fénye mindenkinek előnyös. Az osztálytársak panaszaiba bölcs derű, beszámolóikba önfeledt kacagás vegyül; abban a korban vannak, amikor felül tudnak emelkedni a bajokon. Bor helyett természetes gyógymód-ajánlások, egészséges ételek receptjei, unokák fotói, lakcímek, telefonszámok, névjegykártyák és soha be nem váltandó ígéretek járnak körbe...

A pincérek ajtófélfának támaszkodva nézik a harsányan éneklő asszonyhadat. Mi fáj, gyere, mesélj... Bár tudnám, hova, de hova, de hova, de hova megyek... A börtön ablakába soha nem süt be a nap... Foxi Maxi matróz lett!... Ott voltunk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott... A Petróleumlámpa és a Rohan az idő után a Mint a mókus fenn a fán és más mozgalmi dalok jönnek. A rablánc a lábon nehééz volt... Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyent sihedernyi koromban...

A Bunkócska után a mindig sietős vidékiek szedelőzködni kezdenek. Hajnalig már csak azok a helyi lakosok maradnak, akik este vagy elmulasztották bevenni altatójukat, vagy összetévesztették azt agyi vérkeringés-frissítő tablettájukkal, no meg persze azok, akik fejükbe vették, hogy kiváló memóriájuk bizonyítására kívülről elmondják az osztálynévsort.

Neki is durálják magukat.

- Ágoston, Békési, Bödei, Bősze, Bódizs, Csire, Dancsó...

- Nem jó! A Dallos kimaradt.

Újra kezdik, a változatosság kedvéért természetesen, és véletlenül mindig mást felejtenek ki, de nem adják fel, újra nekirugaszkodnak, megint nekiveselkednek, s ez a folyamat eltart egy ideig... A pincérek készségesen próbálnak segíteni, annyiszor hallották, már betéve tudják a névsor elejét, de álmos hangjuk elvész a hangzavarban.

Végre összeáll az osztálynévsor, ideje szedelőzködni. Kifelé menet valaki megkérdezi.

- Gyerekek! Hát a Lenke itt volt?

- Tényleg! Látta-e valaki a Lenkét?

Parázs vita kerekedik. Megoszlanak a vélemények. Van, aki határozottan emlékszik Lenkénk ruhájának színére, fazonjára is, megint más esküdni merne rá, hogy Lenkénk egyáltalán itt sem volt...

- Hiába, no, a régi dolgokra sokkal jobban emlékszik az ember - szögezi le hősünk az utcára érve, s állítása igazolására gyermeki örömmel csatlakozik a pégétételt kórusban mondók táborába: „Ahhoz, hogy az ember élni tudjon..."

 

Folyt. köv...

 

 

 

 

Előző rész

Első rész

 

 

Döme Zsuzsa