December hatodika

 

2010 van. December. És hatodika. A modern kor még alig virrad. Látszik, mi? Visszaemlékezve még rémlik, hogyan éltünk. Az emberek naivan nem hittek még a Mikulásban sem! Csak a kisgyermekek. Szüleik csöndben mosolyogva a kicsik hatalmas naivitásán, ráhagytak. Furcsa volt akkor a világ, ugye?

 

Hihetetlen változás.

 

Talán az evolúció, talán mi magunk tettük az ugrást. De lehet, hogy Isten volt az. Ki tudja. Ma már ezek nyitott kérdések, pedig emlékszem arra is, mikor régen még kinevettek, ha erről beszéltem. 2010 volt. December. És hatodika.

Épp kistesómmal vártam Őt, aztán kettőnk közül nekem sikerült meglepődnöm. Kistesóm meg ráhagyott a naivságomra, aztán a végén csak mosolygott. A kis ravasz. Ők tudták, mindegyik kisgyerek tudta a nyílt titkot. Mi adtuk tovább nekik, és mégis mi tanultuk meg tőlük.

 

Hihetetlen fordulat.

 

Tervbe foglaltunk már sok évet előre. Terveztünk, reprezentáltuk a kis világunk önmagunknak, már előre lefirkantottuk az életrajzunk is. És mi lett belőle? Fikció, legjobb esetben is. Emlékszem rá, pontosan emlékszem. Biztos, hogy akkor történt. Aznap jött először és legnagyobb megdöbbentéssel robbantotta be az épülő alagutakat minden otthonban. Pedig évekig, évekig készültek az alaprajzok, épp időben kész lett volna minden! Mint a fáraóknál: állítólag már ők is épp ilyen precízen terveztek előre sok-sok évet. Kis szerencsével ők is épp időben elkészültek saját alagutjaikkal, ahol aztán majd izgalmak közt kóborolhattak a végítéletig. Mint mi akkor. Mi is így építettük az egész életünk. Az egyiptomiak legalább az isteneikben hittek, ha másban nem is, de mi még ahhoz is túl naivak voltunk. 2010 volt, azt hiszem, és december hatodika.

 

Hihetetlen.

 

Még ma is félve emlékszem rá, olyan robbanásszerűen történt. Építgeted az alapjaid, hogy majd egyszer valamelyik utódodnak háza lehessen belőle, aztán meg tudatják veled, hogy megismétled a történelmet. Hogy piramisokat építgetsz magadnak, ami nem hogy el sem készül, mire beköltöznél, de még össze is dől. Nem normális.

A kistesóm pedig csak csodálkozás nélkül, egy őszinte vigyorral jelezte, hogy nincs min csodálkozni. Ő tudta. Mindegyikük tudta, csak én voltam túl naiv. Igen, mi túl naivak voltunk. Még szerencse, hogy Ő mindig is létezett. Ha nem látom, biztosan nem hittem volna.

 

 

2010.12.06.