Császkálóim

 

üres utcák és üres lábasok,

mind, mind,

mint kongák, kísérnek,

verik aurám ablakait,

ijesztgetnek, tolakodnak,

vendégek akarnak lenni

 

kerek asztal, mécsesek,

tányérok, mellé fogások,

tálalva, ... és a zárójelekben titkok,

a már régóta savanyúk, keserűk

 

penészük a falakra virágzott,

álságos glóriák, tövisből,

janus arcú emlékek,

... már kevés a fényesség,

így árnyékok is alig

 

na, de még a hátralékok, azok ám

a bizony-bizony,

lehet, majd azok is megtörténnek,

ha már annyit vártak rám,

bár egyszer azok füstje is szétfoszlik

 

ez az élet, igaz, ... már nem értem

 

felesel, csípked, korog,

hogy se fog, se garas, verhetetlen,

... csak csend, már

ő a visszhangom, ...-gom, ...-bom,

csipkéz rólam majd mókákat

 

érzem, visz, visz, visszavisz,

a végtelen labirintusomba,

rezgő amplitudoim hátán, ringatva,

kényeztetve, az utókornak,

... legközelebbre

 

oda, ahonnan jöttem, régen,

ahonnan terjedtem,

... ott mindig tavasz van,

színek, fények, illatok, és a minden

 

jó, de még várjatok, csak várjatok,

itt még milliárdnyi a felém és belőlem

kíváncsian csoszogó,

majd táncoló és császkáló pillanat