Amikor a szülők magukra maradnak


Tibike mindég mosolygós arcú kisfiú volt, akiből deli szép fiatalember lett. Nem volt a környezetében olyan lány, akinek ne akadt volna meg a szeme rajta. Hatalmas nagy szempillákkal körülvett barna szemei csillogtak, hófehér fogai kivillantak, amikor nevetett.
A tanulást sohasem vitte túlzásba, de azért az évek során haladt osztályról osztályra.
Amikor befejezte a középiskolát, rögtön vitték katonának. Nem sokáig tartott akkor már a bakaélet, mert csak egy évig viselték a mundért. Amikor leszerelt, rögtön munkába állt. Szolid fizetéssel rendelkezett kezdő létére, azért a szülők is belesegítettek a legénykedést fedező költségekbe, hiszen a barátokkal szeretett bulizni. Voltak neki átmeneti kapcsolatai, de a vére hajtotta, nem olyan egy helyen letelepedő típus lett belőle.
Nem sokáig tartott a családban a nyugodt élet.
Az egyik barátja hatására felmondott a munkahelyén, és elkezdte intézni a papírjait. Mivel Horvátországban született, felült a vonatra, és horvát útlevéllel indult haza, amivel utazhatott meghatározatlan időre, nem úgy, mint a szerbiai útlevéllel, ami mellett vízum kellett, és maximum három hónapra lehetett elhagyni az országot.
Berobogott a vonat a falujába, és amikor leszállt a vonatról, ijesztő fekete felhők gomolyogtak a feje felett, a villámok bevilágították a hazafelé vezető utat. Nem volt neki mindegy, amikor elkezdett zuhogni a záporeső, ami kezdetben óriási cseppekben hullott, úgy érezte a dobhártyáján félelmetesen dübörög, majd a széllel küszködve csuromvizesen lépett be a családi ház előszobájába.
Csapzott hajjal, az arcát törölgetve boldogan bejelentette a szülőknek: megy egy amerikai luxushajóra dolgozni fél éves szerződéssel a zsebében.
Mintha a fekete felhők betódultak volna a házba, rátelepedtek a lélekre, falakra, képekre, a levegőből sem volt elég.
A szülők lezsibbadtak. Miért? Miért? Munkaviszonyban volt a fiuk, amikor a község lakosainak hetven százaléka munka nélkül tengődik. Az anyuka nem tudta visszatartani a könnyeit, és csak annyit mondott: „Szükség volt erre, kisfiam?"
Az apuka szótlanul, befelé sírva viselte az elkerülhetetlent, de a szíve majd meghasadt. A szótlan percek éveknek tűntek.
Tibike törte meg a csendet.
- Éhes vagyok, anyám. Van valami ennivalód?
- Van. Gyere!
- Ti nem esztek?
- Mi már vacsoráztunk - mondta az apja.
Nem mondott igazat, de tudta, egy falat sem menne le egyikük torkán sem.
A fiút semmivel sem lehetet eltántorítani a tervétől. A házaspár attól félt, a nővére példáját követi majd, aki nagyon messzire ment férjhez. Megismerkedett a munkáján keresztül egy portlandi fiúval. Ámor nyila, és Amerika varázsereje megtette a magáét, természetesen Csilla ment Amerikába, nem Jeffry maradt itt az országban. Hiába igyekeztek a szülők lebeszélni lányukat, ám a szerelem vakká teszi az embert, így minden igyekezet meddő maradt. Jó döntés volt? Ki tudja? Csilla idehaza jogászként jól keresett, amíg Amerikában alkalmi munkával küszködött, küszködik. Legtöbb időt egy áruházban töltött. Szült két gyereket, akiket az anyuka és az apuka felváltva ment Amerikába dédelgetni. Először az első szülöttet, aki erős allergiától szenvedett. Nagyon oda kellett figyelni, mit tesz a szájába. Nemegyszer szaladtak vele az orvoshoz. Ez volt a fő ok, de azért közrejátszott a kölcsönös szeretethiány, a honvágy, és a szülők hiányérzete. Így mentek ki apuka és anyuka felváltva hat hónapra Amerikába, vigyáztak mindkét unokára, amikor a második is a világra jött. Természetesen örültek a lányuknak is. Az unokák feledtették a távolság miatti szomorúságot. Nem csak játszottak a gyerekekkel, de tanították őket magyarul beszélni.
Mi lesz ezután? Tibike is itt hagyja őket, akik szeretetben, a széltől is óvva nevelték fel a gyerekeiket. Öregségükre magukra maradnak? Erre gondolni sem mertek volna sohasem.
Most itt a fiatalabb, a fiuk, ő is messzi útra készül.
Gyorsan elröppent az egy hónap, amikor Tibikének indulnia kellett a hajóra.
A fiú indulás előtt megölelte az anyját, aki küszködött a sírással.
- Ne félj, anyám, visszajövök hat hónap múltával. Hidd el, gyorsan elszalad az idő.
Majd az apjához lépett, magas, testesebb alkatú emberhez, aki csak csóválva a fejét, ennyit mondott "Észen legyél, és nagyon vigyázz magadra!"
Tibike megérkezett Marseillesbe, ahol felszállt a tízemeletes luxushajóra. Fényképésznek szerződtették, habár nem fotózott első osztályú fényképezőgéppel, de indulás előtt vett pár órát egy fényképésztől, és úgy vélte, nem lesz problémája. Igyekezett az utasok kedvébe járni. Nem panaszkodhatott, volt sok rendelés nála.
Az emberekkel elég nehéz dolgozni. Van ilyen is, olyan is. Az egyik kedves, elégedettségét fejezi ki, a másik simán kifizeti a fényképet, a harmadik válogatja sokáig, melyiket is vegye meg, de akad olyan is közöttük, aki többször is visszamegy, de nem veszi meg a fényképét. Ingyen szerette volna. Azt nem lehetett. Mindjárt az első nap a főnöke bejelentette, senkit sem sajnálhat meg, nem adhatja a képeket ingyen, mert vele gyűlik meg a baja. Ez a szabály.
Egy házaspár, mivel nem rimánkodhatta ki a képet, dühösen bepanaszolta a főnöknél Tibikét. Neveletlennek és arrogánsnak tüntették fel. Jöttek közösen a panaszkodókkal, de gyorsan befejeződött az incidens.

- Tisztelt utasaink, a fényképet ki kell fizetni - mondta a főnök.
Ezzel lezárult a vita.
Tibike szorgalmasan tette a dolgát, de ugyebár nem csak dolgozni kell, hanem enni is. A felszolgálók között volt egy szemrevaló, tűzrőlpattant argentin lány, Viktória Lorenzo Seias, aki igyekezett sürögni-forogni Tibike körül. Nem nagyon kellett neki megerőltetni magát, mert Tibike szíve is gyorsabban dobogott Viktória közelében. Kezdetben csak szemeztek, de gyorsan kialakult a szerelem.
Szabad idejüket együtt töltötték. Egy ilyen idill alkalmával viharba került a hajó.
Egybefolyt az ég a tengerrel, vaksötét lett világos nappal helyett. Rettenetes szélrohammal küszködött a hajó. Hatalmas hullámok támadtak, olyannyira, hogy az ötödik emeletig belemerült a hajó a tengerbe. Pánik tört ki az utasok között. Mindenki tódult a legfelső emelet felé. Tibike Viktória kezét fogva csitította a többi személyzettel a kirándulókat kisebb-nagyobb sikerrel.
Szerencsésen kikeveredtek a viharból. Ekkor átölelte egymást a két fiatal, és megegyeztek: többé nem mennek hajóra dolgozni.
Tibike még mindég karjaiban tartotta a törékeny, tőle másfél fejjel alacsonyabb lányt, és megkérdezte tőle.
- Lennél a feleségem?
Viktória a szemébe nézett, és boldogságtól remegő, halk hangon mondta ki az igent.
Ezek után Tibike megtelefonálta az apjának, hogy a hajóról egyenesen haza jönnek, és megesküdik Viktóriával. Szerezze be a szükséges papírokat, meg biztosítson spanyol nyelvű tolmácsot, mert Viktóriának is érteni kell, amit a hivatalos esküvőn hall, csak így lesz érvényes a házasságkötés.
Apuka tudta: elmegy a fiuk is a messzi Argentínába.
Anyuka épp Amerikában volt, az unokákkal töltötte legtöbb idejét.
Talán jobb is. Ki tudja?
Megérkeztek a fiatalok. Családi körben zajlott le az esküvő, és pár nap múlva a fiatal pár elutazott Argentínába.
A családi ház kong az ürességtől.