Alterblog: Második változat

 

Nem valami vidító, amiről a főnök tájékoztat, mármint a sürgősségi munka miatti túlórázás. A kollégák dünnyögnek bár a főnök, ahogy ilyen esetekben máskor is, lefoglalta a fallabda termet meg két asztalt valami szórakozóhelyen. Ezzel szokta megköszönni beosztottjai türelmét. 
Engem persze hidegen hagy az egész, az én esti programom Levente lesz, ötkor megyek elé a repülőtérre. 
Tíz óra körül csörög a telefonom, kapom ki a tokjából, s egy papírfecni pottyan ki belőle az asztalomra.
„ Alterüzenet: Leventének haza kell jönnie a megbeszélt repülőjárattal!"
Értetlenül bámulom, de nem nincs időm töprengeni felette, a kijelzőn látom, Levente keres. Fülemre szorítva a készüléket hallgatom Levente magyarázkodását, hogy ma mégsem jönne haza, mert kilátásban van egy új üzleti lehetőség, jó lenne kicsit puhatolózni, igazán nagyon hiányzom, de legyek megértő és türelmes, majd mindent bepótolunk. Zsongva visszhangzik fülemben a szóáradat, közben a cédulát babrálom a kezemben az üzenettel. Az én írásom, nagyon fontos lehet, és bizonyára nem véletlen tettem a telefontokba, tudhattam, hogy itt időben megtalálom. Határozottan azt mondom, hogy nem szeretném, ha maradna, szükségem van rá, feltétlen jöjjön haza a tervezett járattal. Persze továbbra is meg akar győzni az igazáról, én meg rövidre zárom, válasszon, én, vagy a szimatolás. Ez hatásosnak tűnik, azt mondja rendben, ha nekem ez annyira fontos, akkor hazajön.
Megkönnyebbülve teszem el a telefont.
Délután három körül a többiek elmennek, a főnök behozat egy soron kívüli tervezetet, teljes kétségbeesésemre. Az arcomról rögtön látja, hogy valami bajom van, faggat, én meg mondom, hogy ötkor már a reptéren szerettem volna lenni. Erre felajánlja, hogy ha segítek ebben a határidős munkában is, akkor kivisz a reptérre.
Már szállingóznak az emberek a járatról, mire odaérünk de Leventét sehol nem látom. Az információn azt mondják, ilyen nevű utas nem volt a repülőgépen.

 

Felkúszott az ébredés a gyomromból a torkomon át a fejemig. A gyomrom émelyeg, a torkom száraz, az agyamat meg mintha szilánkokra tört üvegcserepekkel hasogatnák. Hol vagyok? Képtelen vagyok tájékozódni, pedig leragadt pilláim mögül is érzem, hogy világos van, valamerről mintha motozást, kulcscsörgést hallanék, meg ajtócsapódást. Hány óra lehet? És milyen nap? Szemhéjam lassan meglazul, résnyire emelkedik, felismerem Levente szobáját, persze, hallom is, hogy itt hortyog mellettem. Jól kiszúrtam magammal, tegnap finoman fogalmazva is többet ittam a kelleténél, tessék, itt a büntetés. De hol is voltam? És miért is ittam? Erőltetem szétpattanni készülő fejemet, de nem jut eszembe.
Nyílik a szobaajtó, Levente áll öltönyösen, kezében útitáska, mosolyog, köszönésre nyitja a száját, de hang nem jön, elakad a torkán, arcára döbbenet ül. Szemem tágra pattan, értetlenül meresztem, valami nem stimmel, nem áll össze a kép. Levi itt hortyog mellettem. De nem. Tisztán és világosan látom, hogy az én egyetlen szerelmem az ajtóban áll, most érkezett valahonnan. Oldalra fordulok, egy ismeretlen alak ébredezik nyújtózkodva mellettem. Levente elengedi az ajtókilincset, az koppanva kattan a helyére. 
Mint akit áram csapott meg, olyan hirtelen ülök fel. Te atyavilág, hogy került ez az idegen pucér fickó az ágyamba? Ennyire nem lehettem részeg! A pasas is felül, kérdőn rám néz, én meg őrá, és érzem, hogy most szakad le a plafon. Ez itt az ágyban mellettem nem is egy ismeretlen. Ez itt a főnököm! 
Padlón hentergő ruháim közül magam elé kapom az egyiket és berohanok a fürdőszobába.

 

Folyatom magamra a hideg vizet, apránként felszínre törnek a tegnapi események.
Levente nem jött meg a megbeszélt géppel.
Sírhatnékom volt, fújtam az orrom, a kijáratnál a főnökbe ütköztem. Kérdőn nézett rám, hogyhogy egyedül? Nekem meg csak hullottak a könnyeim, és kiöntöttem neki a lelkem.
Azt mondta, a legjobb gyógyszer lenne egy kiadós szórakozás a kollégákkal, de csak a fejemet ráztam. Hazafele az egyik benzinkútnál megállt tankolni, vett egy üveg konyakot nekem, aztán a ház előtt nagy sajnálkozással kirakott. 
Megbontottam az italt és bánatomban ittam. Kis idő múlva csengettek, boldogan rohantam ajtót nyitni, csakis Levi lehet az, hát persze, elkerültük egymást! De az ajtóban a főnököm állt, kezében a válltáskám, bent felejtettem a kocsijában. Behívtam, és megittuk a maradék konyakot. Én bőgtem, ő vigasztalt, hát ezek szerint addig vigasztalt, míg az ágyban kötöttünk ki.
Hogy én mekkora barom vagyok! 
Van két alterüzenetem, és mégis elszúrok mindent.
Most mit tegyek? 
Van egyáltalán értelme további alternálásnak? Meddig lépegessek vissza?
Eddig hiába próbálkoztam, csak a hozzávezető út változott meg, az eredmény ugyanaz lett. Mintha alapvetően mégsem hatnék a jövőre, úgy néz ki, hogy bármit teszek csak apró mozzanatokat tudok megváltoztatni, a lényeget nem. Minden visszalépés egy újabb zsákutca. 
Az in flagranti megmásíthatatlan. 
Talán, mert kikerülhetetlenül döntő momentuma az életemnek. 
Ha kiszállok a zuhany alól Levente elvesztését kell elszenvednem, ez biztos. 
Magyarázkodjak? Nem! Tegyek még egy kísérletet a módosításra? Nem! 
Eddig sem sikerült. 
Elzárom a zuhanyt, magam köré tekerek egy törölközőt, a hideg víztől sem múlt el a fejfájásom, csak lilára vacogott a szám. Kilépek, látom a főnököm elpucolt, Levente az ablaknál, padlóra szegezett tekintettel.
Szó nélkül összeszedem a ruháimat, semmi magyarázkodás, semmi próbálkozás. Fel kell vállalnom, amit tettem, ezt a leckét, egy életre meg kell tanulnom. Elkövetett hibás tetteink megmásíthatatlanok. 
Röpke bocsánatkérés, köszönés, megyek a szüleimhez.
Hétfőn felmondok a munkahelyen.
Az alternálási képességemet visszaadom.

 

 

 

Caporona, 2009. április 9.

Előzmény