A párna


Amikor aznap reggel egyedül ébredtem fel, gondolkodóba estem, vajon történt-e olyasmi. Tudod, nehéz volt a minden pillanatát téged idéző hajnallal barátságot kötni. Hiszen az az égszínkék párna szüntelen.
Őrizte tiszavirág életű incidensünk aprócska nyomát, amikor az arcom helyett a párnámba csapódott a harapásod, ami másodszorra persze sikerült. Vagy, mikor a körömzaj sercegése oltotta be a szobát, mikor belém vájtad mind a tízet, húztad lefelé szántva bőröm mezsgyéjét.
Még mielőtt a lepedőbe bugyoláltuk volna a romantika minden szikráját, utolsó sikolyodat intravénásan fecskendezted szét ereimben. Akkor halhatatlannak éreztem a köröttünk legyeskedő másodperceket.
Akkor is az én felemen aludtál, mikor kitépted utolsó szőrszálamat köldököm kráteréből. Tudhattam volna, hiszen mindig vittél haza egyet.
Tudod, sokszor nem értem a múlt időt, talán félek, félek már attól, hogy a párnámból formált arcod és a takarómból gyűrt combjaid nyirkos szorításában ébredek. Kezdem igazán érteni, hogy az én elveszett illúzióim a valóságot színjátszó párnámba ivódtak.

 

 

Kép forrása