Vége

A sors fonalát két fél tartja egy egészben, s ha egyik pontján meggyengül a kötés, az kecses mozdulattal válik szabaddá, súgja: vége van,

 

A vég mint olyan, gyakorta visszhangzik elménkben, s hallatán a keserűség egy szikrája lobban föl olyankor, ha a dallamok elérik gondolataink legbennsőbb zugát. Akármilyen élethelyzetben is hangzik el, tudjuk: valami elmúlt. Gyakorta megesik, hogy kedvenc falatunk a szánkban szétomlik, vagy véget ér hőn szeretett dalunk. Azonban az ízletes falatot újraélhetjük, a csendülő hangokat ismét hallhatjuk. Ám vannak dolgok, amelyek után csak az üresség marad.
Egyszer minden útnak vége szakad, s ha mohóságunktól hajtva minden határt átlépünk, mindhiába minden akarat. Hiába a bőrünket perzselő kín, amely arra sarkall bennünket, hogy küzdjünk. Az ösvény véget ért, s a sötétség magával ragad. Érezzük zuhanásunk szelét, amely kétségbeesetten hív magához.
A sors fonalát két fél tartja egy egészben, s ha egyik pontján meggyengül a kötés, az kecses mozdulattal válik szabaddá, súgja: vége van, s az összekötő hatalom illúziója szertefoszlik, akár a köd a napsugarak égető érkeztével.
Egész életünk, s minden küzdelmünk is csupán a pillanatnyi mámor álomképe. Miért éljük hát az olyannyira szélsőséges érzelmektől túlcsordult életünket azért, hogy elérkezhessünk az utolsó pontig? S ahogyan szánalmas jelenetünkben a hősnő tragikus mártírhalált hal, úgy ér véget a filmkockák vetítése.
Vége van egy dalnak. Egy filmnek. Egy érzésnek. Egy pillanatnak. Egy mámornak. Egy életnek.
S mindezektől válunk megfosztottá a vég érkeztével.
Mindez után csak a semmi marad, a tátongó üresség, amelynek mély feketesége magába vonzza a magmaradt jót is, amely egykor apró, halvány örömet kínált számunkra a tövises mélységben botladozva. S ezután minden mozzanatba beleborzongsz, karmok éles hasítását érzed mellkasodon, s érzed, darabjaidra hullasz. S azt kívánod: bárcsak vége lenne a szenvedéseidnek. Hiszen ahogyan minden egykoron tisztelt és imádott kincsünk már csak halovány emlékfoszlány marad, úgy gondoljuk, számunkra már csak a vég vár, ki intő ujjával magával sodor, ha ő azt úgy kívánja.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#2. 2013. szeptember 20. 20:40
Elmélkedős írásodban olyan kérdésekre keresed a választ, melyek minden embert foglalkoztatnak, s amikre pontosan nem tudunk felelni.

Vajon van-e időbeli vége a létnek?

Enélkül a titok nélkül nem tudnánk hinni, hit nélkül pedig nehéz élni.

Szeretem az eszmefuttatásaidat, mert nem sablonosak.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek