Vedres- Nagy Ibolya: Hétköznapi ünnepnapjaim - Negyedik rész

Nagymamám kéthetente maga sütötte a kenyeret. Este bekovászolt, és hajnalban már égett a tűz a nyári konyha kemencéjében.

 

A nagymisén mindig sokan voltak a templomban, néha nekem csak állóhely jutott, de nem emlékszem olyan esetre, hogy fárasztott volna, ha néha állva kellett hallgatnom a pap beszédét. Akkor még szószékről prédikált a tisztelendő úr, és nekem teljesen lekötötte a figyelmemet a prédikáció. Közben jó alaposan megszemléltem a díszes szószéket. Mindig különleges hatással volt rám a színes, hímzett palástba öltözött pap szentbeszéde. Ahogy a gyülekezet fölé magasodva, az aznapi prédikációt széles gesztusokkal követve a szépre, jóra buzdította hallgatóságát, engem mindig meghitt hangulatba ringatott. Közbe-közbe elnézegettem a templom freskóit, a szent szobrokat és a beszéd után szívesen hallgattam az orgonazúgást, és a szent énekeket. A tömjénfüst illatát is szerettem, és mindig izgatottan vártam, mikor érkezik hozzám a templomszolga, hogy az addig kezemben szorongatott kis aprópénzemet a perselybe csúsztathassam.

 A mise után még nem mentünk haza, előbb még nagypapám kézen fogott és lesétáltunk a templom előtti lépcsősoron a „nagykocsmába". Ott gyülekezett ugyanis az ünneplőbe öltözött férfinép, és egy pohár ital mellett megbeszélték, mi történt az előző héten a faluban. Nekem is kitöltötték a szokásos málnaszörpömet, és hozzá legtöbbször kaptam egy forintos csokit „kísérőnek." Az ismerős bácsik gyakran megszólítottak engem is, és nagypapám büszkén simogatta meg „onokája" hirtelen szőke fejét.

 „Kocsmázás" után már várt bennünket ómama főztje, a vasárnapi ebéd. Nagyon válogatós kislány voltam, a levesek közül csak a húslevest és a bablevest szerettem. A vasárnapi tyúkhúsleves aranyló karikái, roppanó zúzája, omlós mája a kedvencem volt. A benne főtt cérnametéltet nagymamám gyúrta, szárította. Boltba inkább csak cukorért, sóért, gyufáért, petróleumért jártak akkoriban a falusiak, minden más kikerült a veteményes kertből és a baromfiudvarból. A keszli házban még csak egy kecskét tartott nagymamám a kis ház mögötti ólban, de mikor felköltöztek a Vörösmarty utcai házba, ott már volt tehénistálló is. Abban lakott a Rózsa nevezetű tehén, és a vályú alatt, a szalmában piros szemű, fehér bundájú angóra nyulak tanyáztak. Tejet így nem kellett más házaktól hozni, és a lisztet is a legtöbb család maga őröltette a „csoport"-ból kapott búza-fejadagból. Őröltetés előtt a búza fenn száradt a padláson. Mi néha fellopakodtunk Borival, és csupasz karjainkat könyékig mártottuk a búzahalmokba, élvezve a búzaszemek süppedős pörgését. Aztán mikor zsákba rakták az őröltetésre szánt búzát, a gangon állva büszkén csodáltam nagypapám karján duzzadó izmait, amint egy lendítéssel a vállára emelte a nehéz, gabonával telt zsákot.

 Ómama korán árvaságra jutott, hajmási rokonai nevelték fel, hamar cselédnek kellett állnia. Egészen fiatal korában már a postamesteréknél szolgált, és nagyon jól megtanult főzni.

 A vasárnapi húslevest általában rántott csirke, vagy csirkepaprikás követte. A paprikáshoz házi tejföllel ízesített nokedli volt a „garnirung", a rántott húshoz pedig a tepsiben sült krumplit ropogtathattam. Nem volt még gáztűzhely, a „spórhert" -ban télen-nyáron „csutával"- kukorica csutkával - tüzeltek a háziasszonyok, és „rerni"-ben - sütőben - sültek a sütemények, kalácsok. Kedvenc édességem a „kusmerc" volt. Ahogy vissza tudok emlékezni erre a morzsaszerű, baracklekvárral és porcukorral ízesített csodára, valószínűleg a császármorzsát nevezhették svábul kusmercnek. Ómama sokszor magával vitt a szőlőbe, néha egész napra is. Ő csendben kapálgatott, én eljátszogattam virágokkal, katicabogarakkal, apró kis csigákkal. Ilyenkor az ebédet is kinn ettük. Általában hideg élelem került elő a kockás szalvétákból kötött batyuból. De mellé kerülhetett fánk, kalács vagy egyéb édesség. Így persze néha kusmercet is hozott ki nekem ómama. Egy alkalommal hatalmas csalódás ért, mert amint nekiálltam volna a jóízű morzsák bekebelezésének, rémültem ugrottam fel a fűre terített pokrócomról. Hangyák csapata lakmározott a desszertemből, és én hangos sírással gyászoltam el a kusmercevést.

 Mivel igen válogatós voltam, és nem is valami jó evő, ómama nagyon igyekezett a kedvembe járni. Vékonyka kislány voltam, és szerette volna, hogy mire legközelebb hazalátogatnak a szüleim, szedjek egy kis húst magamra. Képes volt nyáron este is tüzet rakni a spórhertben, és nekiállni palacsintát sütni. A jó vastag, zsírban sült palacsintákat szerettem a legjobban. Még azon forrón, ahogy a palacsintasütőből kikerültek, kristálycukorral jól megszórva bevágtam párat. Szerettem a mákosat és a reggeli italos porral megszórtakat is, de a fogam alatt ropogó cukros falatokkal más ízűek nem vetekedhettek.

 Nagymamám kéthetente maga sütötte a kenyeret. Este bekovászolt, és hajnalban már égett a tűz a nyári konyha kemencéjében. Mire én felébredtem, az asztalon várt a frissen sült kenyérlángos. Ikrás disznózsírral megkenve, fokhagymával ízesítve ettük, felejthetetlen íze volt. Általában három, malomkenyér nagyságú kenyeret sütött ómama. A frissen sült kenyérből készült aztán még aznap az uzsonnám. A hatalmas karéj kenyérre is zsír került, nyáridőben zöldpaprikával, máskor pirospaprikával megszórva ettem. Akkora szeletet kaptam, hogyha középen beleharaptam, fülemig értek a ropogós héjak.

 A kenyereket ómama lábakon álló, fűzfavesszőből font nagy kosárban tárolta. A hatalmas konyharuhákba- szalvettákba- bugyolált kenyereknek két hétig is ki kellett tartaniuk. Az utolsó napokban már nyikorgott a kenyérhéj a kés alatt. De én az ilyen héjakat is nagyon szerettem rágcsálni. Ha nem volt otthon sem sütemény sem cukor vagy csokoládé, akkor kenyérhéjat kértem, azt eszegettem „kása" fogaimmal, ahogy nagypapám az apró, éles fogaimat becézte.

 Kis vércsének is becézett, mert a húst hússal ettem volna. Így gyakran sütött-főzött nagymamám csirkéből, kacsából és nyúlból finomakat. Ha pedig kirántott húsra vágytam, kifigyelte, mikor érkezik friss hús a „szék"-be - a hentesüzletbe - és vásárolt egy fél kiló disznóhúst is. A kirántott hús is nagy kedvencem volt, hidegen is nagyon szerettem uzsonnára enni egy nagy karéj házikenyérre fektetve.

 Nagyszüleim minden évben vágtak disznót, Mágocson a disznóvágást „ölés"-nek nevezték. A kismalac- cocili- karácsonyra „cocává" hízott, és én rémülten bújtam a dunyha alá, mikor meghallottam a megszúrt coca kétségbeesett visítását.

 

Előző rész...

Első rész...

Folyt köv...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Violet
#7. 2011. december 2. 21:13
Köszönöm!
Következnek a disznótóros élmények!
előzmény: janos hozzászólása, 2011. december 2. 18:41
janos
#6. 2011. december 2. 18:41
Most már jöhet a disznó megevése, ha le vágtátok.
Nagyon élet hű az írásod.
Gratulálok!
János.
Violet
#5. 2011. december 2. 13:35
Kedves Zsulian!
A történet szövődik tovább, karácsonyra szeretném megírni az utolsó részt. Most a "disznóölésnél" tartok, talán a jövő héten már azt is olvashatjátok.
Igaz, Györgyi is Mágocson született, de ő jóval kevesebb időt töltött ott, mint én.
Borival a kapcsolatom a mai napig nagyon szoros-ajánlom figyelmedbe innen, a tollal.hu-ról Bedő Csabát, mert ő Bori unokaöccse!!!-
Kérlek, folytasd visszaemlékezéseidet, mert mint stílusban, mint témában nagyon ott vagy, ahol kell!
Puszi:Ibi
előzmény: Zsulian hozzászólása, 2011. december 1. 23:12
Zsulian
#4. 2011. december 1. 23:12
Szia Ibikém,

hát így ismeri meg az ember egymást! Ha nem olvashattam volna el szép írásaidat, mindig majsainak hittelek volna.

Kiváncsiságom nem hagy békén, Györgyi is Mágocshoz tartozott? És vajjon mi történt Borival felnőtt életetekben?
Lehet még továbbszőni a mesét, rajta.....
Mara
#3. 2011. december 1. 11:13
Kedves Ibolya, felelevenítetted gyermekkorom eseményeit. Köszönöm. Szeretettel: Mara
Döme Zsuzsa
#2. 2011. november 30. 20:13
A szépirodalom és a néprajz mezsgyéjén előkelő helyet foglal el írássorozatod. Örülök, hogy olvashatom
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek