Vedres -Nagy Ibolya: Hétköznapi ünnepnapjaim - Hatodik rész

Nagypapám az én születésemkor még csak 48 éves volt. Ahogy később nagyszüleim elbeszélése alapján-és persze saját érzéseim szerint is- megtudtam,

az első perctől kezdve mélységes szeretettel vett körül. Amint akkorra lettem, hogy felültethetett maga mellé a Rózsa tehén húzta kocsira, már vitt is ki a szőlőbe, vagy a szántóföldre. Ómama sokszor elmesélte, hogy szántás közben a nyakába ültetett, szállt fel rám az ekevas által kifordított göröngyökből a por, sötétre színezve fehér arcbőrömet. De én nagyon élveztem a dolgot, alig lehetett nagypapám nyakából leimádkozni.

  Bár nagyszüleim mindketten a tsz-ben- ahogy ők mondták, a „csoportban"- dolgoztak, nagypapámat gyakran hívták boltokba leltározni, és a tsz vezetőségében is volt valamiféle tisztsége. Emlékszem egy zárszámadó ünnepségre, mikor ő is kinn ült a vezetőségi asztalnál, én pedig büszkén feszítettem ómama oldalán a nézők között, hogy lám, ópapa milyen fontos ember.

  Nagyon szeretett olvasni, rendkívül tájékozott volt a világ dolgai felől. Egész kicsi koromtól kezdve sokat mesélt nekem. Míg ómama tündérmesékkel szórakoztatott, ő a csalimeséket és népi anekdótákat mondott  nekem fejből. Sok könyve volt, fiatal korában gyűjtötte a filléres regényeket, de komoly irodalmi műveket is őrizgetett a kis kaszli aljában. Nagyszüleim már egészen kicsi koromban megajándékoztak képeskönyvekkel. Ezek közül a kedvencem az Aranykulcsocska volt.  Ebben a könyvecskében a nagy, színes képek alatt rövid szövegek ismertették a cselekményt. Miután a szöveget a sokszori felolvastatás után már könyv nélkül fújtam, magamnak kezdtem „felolvasni" a szöveget, és így lassan megismerkedtem a nyomtatott betűkkel. Mire iskolába kerültem, már csak az írott betűket kellett megtanulnom.

 Nagypapám sokat beszélgetett velem. Jó időben naponta kivitt a „Tráhálok" melletti füves dombtetőre, -németül das Trachelock volt a neve a dombok közt húzódó, nem túl mély szakadéknak-  melynek mentén a Rózsa tehenet legeltette. Nagyon szerettem vele tartani, mert ha meguntam a virágszedést, a lepkék kergetését, „segédkeztem" a legeltetésnél. Déltájban letelepedtünk egy fa alá, nagypapám hatalmas bőrtarisznyájából előkerült az ómama által gondosan bekészített elemózsia. Miután komótosan megebédeltünk, nagypapám jól meghúzta kis saját termésű borával megtöltött demizsonját. Nekem a völgyben megbúvó, áttetszően tiszta, hűvös vizű forrásból merített szomjoltót a kis bádogbögrémmel.

  Nyári estéken a ház végében állva együtt néztük a csillagokat, nagypapám rendre elmagyarázta, melyik csillagképnek mi a neve. Augusztusi estéken hulló csillagokban gyönyörködtünk, és egyszer - valamikor az ötvenes évek közepén lehetett-még egy égen szálló üstököst is sikerült megpillantani.

    Nagypapám nem csak olvasni szeretett, hanem nagy műkedvelő is volt. Az első „színházi" élményemet is neki köszönhettem. Ómamával együtt elkísértek egy iskolai színielőadásra. A Kádár Kata című népballada színpadi változatát adták elő a mágocsi iskola felső tagozatosai. Engem annyira megrendített az egymástól eltiltott szerelmesek históriája, úgy elvarázsolt a színpadi légkör, hogy elhatároztam, ha megnövök, én is világot jelentő deszkákra fogok majd lépni. Egyik anyai nagynéném, a mai napig emlegeti, milyen nagy öntudattal szavaltam el -egy hokedlire állva- Kádár Kata balladáját majsai nagyszüleim tanyáján, egy családi ebéd után. Táncolni, énekelni is nagyon szerettem. Ómama első táncos volt lánykorában, engem is tanítgatott, kiváltképp a „ceppedli" nevezetű sváb tánc lépéseit gyakoroltam buzgón. Téli estéken , magamra öltve ómama valamelyik bő alsószoknyáját, pörögtem, forogtam, míg ő a rokkát hajtotta szorgalmasan.-„Ugye, ómama , én primadonna leszek?" -kérdezgettem gyakran. Aztán kedvenc gimnáziumi magyar tanárnőm hatására mégis inkább irodalomtanár lett belőlem.

 Nagypapám nagyon sok népdalt ismert, és szépen is el tudta énekelni ezeket. Ómama sokszor elmesélte, hogy még a harmincas évek végén egy népdalgyűjtő hangfelvételt is szeretett volna készíteni az akkor még fiatal ópapa hangjáról, de ő éppen akkor ágyban feküdt negyvenkét fokos lázzal. Egész életében sajnálta, hogy a népdalgyűjtő soha többé nem kereste meg.

  Nagyon sok szép emléket őrzök a nagypapámmal kettesben eltöltött órákról, de talán a legkedvesebbek azok, mikor vasárnaponként templomba jövet-menet sűrűn megszólítottak minket az ismerősök és bár nagyon is tudták, kije vagyok én ópapának, ő mégis mindig újra és újra bemutatott nekik: „Hát ő az én kis onokám!"

 

   Vedres -Nagy Ibolya

 

Előzmény

Első rész...

 

Folytatása következik


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
janos
#5. 2011. december 24. 14:37
Nagyon szép gondolatok, emlékek.
Így jó minden amikor van mit és kiről mesélni, megemlékezni szeretettel, az együtt töltött napokról.
Áldás az olyan nagyikra mint a Tied is volt.
Kellemes Ünnepeket!
János
Violet
#4. 2011. december 22. 19:53
Nagyon jól esett az érdeklődésed és ne búsúlj, van még két rész!
Szeretettel:Ibolya
Döme Zsuzsa
#3. 2011. december 22. 18:13
Elhatároztam pedig, hogy az ünnepekre tartogatom a műved elolvasását, de nem bírtam ki addig mégsem. Nem bántam meg.
Mara
#2. 2011. december 22. 15:58
Szép visszaemlékezés. Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek