Vasalt ingek árnyékában

Mindig feszengtem, ha be kellett mennem Dag Patterhez, sose tudtam, hogy viselkedjek vele.

 

 

Már épp szedelőzködtem, hogy hazamenjek, mikor megcsörrent a telefon az asztalomon.
Kicsit tétováztam, ujjaimat nyitottam, zártam, aztán a kötelességtudatnak engedelmeskedve felemeltem a kagylót.
- Jetta vagyok! - szólt bele a titkárnő. - A főnök arra kér, menj be hozzá.
- Rendben.
Mindig feszengtem, ha be kellett mennem Dag Patterhez, sose tudtam, hogy viselkedjek vele. Szüleim régi jó ismerőse, közvetlenkedni sem akartam vele, de a hivatalos távolságtartás is nagyon zavart. 
- Szeretném, ha a jövő héten te utaznál a négynapos közigazgatási konferenciára Mundichba - tért rá a lényegre, miután hellyel kínált.
- Muszáj? - szaladt ki gondolkodás nélkül a számon.
- Mert, mi a gond? - kérdezett vissza.
- Tulajdonképpen a négy nap. Nem szívesen vagyok távol a családtól, Aldo még nem olyan nagy, hogy ennyi ideig nélkülözzön. 
- De nem is kicsi. Egy négyéves gyereknek ki kell bírnia néhány napot az anyja nélkül. A Földhivatalt Stefi Safrinn fogja képviselni. 
- Úgy érzem, ezen a területen teljesen otthon vagyok - próbáltam hárítani. - Lehet, hogy hasznosabb lenne, ha valaki olyan menne, aki kevésbé felkészült nálam.
- Bocsáss meg, de ez most itt nem alku tárgya! A közigazgatási kommunikáció olyan terület, ami nem nélkülözheti a naprakészséget, és soha nem lehetünk eléggé felkészültek! - mondta érdes hangon. - Ti ketten vagytok a legalkalmasabbak, tehát téged és Safrinn-t jelöllek ki a feladatra. Huszonhatodikán indultok, addigra Jetta mindent elrendez az utazással kapcsolatban.
Mosolyogva rám nézett, köszönésképp biccentett egyet a fejével, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést.
Kiszédelegtem az ajtón, nem is emlékszem, hogy került a kezembe a táskám, meg a kabátom. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt az utazást. 
- Barbara! - rezzentem meg a nevem hallatán a földszinti aulában. Megfordultam, Stefi széles mozdulattal integetett, hogy várjam meg. Belém karolt, majd ugyanazzal a lendülettel haladt tovább, amivel utolért, csak most már engem is magával húzott.
- Úgy hallottam, hogy az Ingatlanrészleg képviseletében te jössz velem Mundichba a konferenciára.
- Igen! - húztam el a szám. - Patter épp most közölte velem.
- Nem vagy valami lelkes! - állt meg egy pillanatra.
- Annak kéne lennem? - 
Láttam, hogy meghökken.
- Ugyan, Barbi, mi van veled? Nem ismerek rád! 
Amikor idekerültem, évekig Stefinél laktam társbérlőként. Tíz évvel volt idősebb nálam, de nekem ez fel sem tűnt, vitalitása, lendületessége vetekedett az enyémmel. Szerette a munkáját, s velem ellentétben, mindig képes volt elválasztani a magánszférájától. Meglehetősen intenzíven élt, imádott szórakozni, táncolni, és nem vetette meg a férfiakat sem. Jó néhány görbe estét csaptunk, együtt nyögve a másnapi fejfájást és gyomorégést, kárpótlásként kacagva kibeszéltük alkalmi partnereink előnyeit és hátrányait.
Egész addig, amíg Edi be nem robbant az életembe, és sürgősen gyűrűt nem húzott az ujjamra. Ennek most már öt éve.
- Megkomolyodtam - próbáltam egy sikertelen mosollyal elütni a dolgot.
- Látom. - szólt kicsit visszafogottabban. - Ha nem vigyázol, még meg is savanyodsz. 
Darabig szótlanul mentünk, éreztem, hogy mondaná, amit gondol, de visszafogja magát. A bejáratnál adott két puszit.
- Majd hívlak! - Csak ennyit mondott és elviharzott a parkoló felé. 
Utánanéztem. Senki meg nem mondta volna róla, hogy már jó ideje túl van a negyvenen. Formás, kisportolt, elegáns. Belesandítottam a bejárati üvegajtóba. Az öltözékemmel nincs is hiba, de ami alatta van...
Aldo utáni súlytöbbletemet nem igazán sikerült leadnom, bár ez azoknak, akik előtte nem ismertek, fel sem tűnt, sőt sokak szerint kimondottan jól áll ez a kicsit husis forma. A szülés után valahányszor el akartam menni Stefivel kondi-tornára, Edi határozottan tiltakozott, igazából nem tudom, hogy azért-e, mert Aldo-ra kellett volna vigyáznia, vagy azért-e, mert tényleg így tetszem neki. Azt hiszem, valahol a kettő között volt az igazság.
Később Stefi átkerült a földhivatali részlegbe. A barátságunk megmaradt, tartottuk a kapcsolatot, de egyre ritkábban találkoztunk. Edi nem volt hajlandó Stefi-szervezésű programokra járni, azt hajtogatta, hogy nem egyeztethető az életvitelünk, és az a normális, ha gyerekes család gyerekes családdal barátkozik. Stefi néha benézett, eljátszogatott Aldoval, beszélgettünk, de egyre kevesebb közös témát találtunk, és lassan formálissá vált a barátságunk.
Pedig rettenetesen hiányzott...
- Jól vagy? - rebbentette szét gondolataimat Stefi hangja. 
- Persze! - néztem rá meglepetten. - Ne haragudj, észre sem vettem, hogy visszajöttél, valamit elfelejtettél?
- Megfordultam, hogy intsek neked, és olyan furcsának tűntél. Bámultál felém, de mint aki nem is lát, keresztülnéztél rajtam. Úgy éreztem, megbántottalak, és visszajöttem bocsánatot kérni.
- Nem bántottál meg - öleltem át meghatottan -, egyáltalán nem, csak egy pillanatra visszacsöppentem a múltba.
- Hazavigyelek? - kérdezte.
- Az óvodába megyek Aldo-ért. 
- Akkor oda. Úgyis olyan régen láttam már. Utána meg beülhetnénk egy cukrászdába, beszélgethetnénk.
Valami kimondhatatlan jóleső érzés suhant át rajtam, a régi barátság egy meghitt sugara lopózott a szívembe. Cukrászda helyett végül Aldo kívánságára a „sokhintás játszótérre" mentünk, ez volt a kedvenc helye. 
- Mekkorát változott, egész más lett - figyelte Stefi a visongva szaladgáló gyereket. Aztán mélyen a szemembe nézett. - Akárcsak az anyukája.
Pici szünet után megkérdezte. 
- Boldog vagy? Ilyen életet képzeltél magadnak?
- Tudod, hogy mindig családot, gyereket szerettem volna.
- Nem ezt kérdeztem.
- Nem értelek - néztem rá zavarodottan.
- Dehogynem értesz. Tudom, hogy mit akartál. De leszámítva azt, hogy férjed van, gyereked van, teljes életet élsz? 
Hallgattam, belemélyedtem hajdani vágyaim keresgéléseibe, megvalósulásaiba, és nem tudtam mit felelni.
- Voltatok mostanában társaságban? Mikor voltatok utoljára színházban, moziban? Mikor voltatok egyáltalán kettesben, egy vendéglőben, vagy bárhol? Létezik egyáltalán a munkátokon és Aldo-n kívül bármi más is?
Ráztam a fejem.
- Tudod, hogy Aldo még kicsi, és Edi nem szereti ha másra marad, meg Edi nem is kedveli a színházat, ő olyan otthonülő típus, vendéglőbe sem szoktunk járni, azt szereti, ha én főzök - hebegtem bizonytalanul -, és amúgy is Edi... 
- Még mindig nem feleltél a kérdésemre! - szakított félbe szelíd határozottsággal Stefi.
Elhallgattam, vergődtem, mint egy fülön csípett hazudozó kisgyerek, aztán belekapaszkodtam a Stefi felől áramló őszinteségbe, mint egy kinyújtott kézbe.
- Nem! - mondtam csendesen. - Nem egészen így képzeltem.

 

(folyt.köv.) (10.13-tól)

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#9. 2013. október 6. 23:13
Jó újra olvani!
Emmike
#8. 2011. április 27. 13:22
Még egy olvasót nyertél:))
Balage
#7. 2011. április 21. 11:16
Uhh...
Nem is tudom, hogyhogy nem vettem észre, mikor ez felkerült.
Még szerencse, hogy folytatásos, így nem maradtam le róla. Csatlakozom az előttem szólókhoz: "Ez nagyon ott van" (Mint mindig ;o) )
Eliza Beth
#6. 2011. április 19. 23:25
Köszi, Béka!
Én is drágának találtam, de úgy gondoltam, valahol el kell indulni, és mivel semmi más költséges szenvedélyem nincs, bevállaltam. Ettől függetlenül csalódtam bennük, mert nem csinálnak semmit.
előzmény: béka hozzászólása, 2011. április 19. 18:21
béka
#5. 2011. április 19. 18:21
Kedves Tara, Eliza Beth, Answer!
Sziasztok, nagyon köszönöm, hogy olvastatok!
:-))
Nem várakoztatlak agyon benneteket, nem volna szép tőlem...:-)))

Eliza, megnéztem a honlapodat, gratulálok!
A Novumhoz..........
nekem azért volt szerencsém velük, mert túl drágának találtam és nem kötöttem velük szerződést.

Legyen szép estétek!
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. április 19. 11:52
Answer
#4. 2011. április 19. 11:52
Már hárman vagyunk, ami a várakozást illeti...
Ez rendben van!
Eliza Beth
#3. 2011. április 18. 23:12
Csatlakozom!
Tara Scott
#2. 2011. április 18. 21:41
Hú ez nagyon ott van! Várom a folytatást!!!
Üdv: Tara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Mese a szomorú emberről