Vágy marad?

Egy akkor még reménytelennek hitt szerelem koszorújára...

„Szerelem, szerelem átkozott gyötrelem..." Cikáznak a régi magyar népdal sorai gondolataim izzó kocsiútján. Az utolsó nyári napok tavaszillatot lehelnek nyakamra. Mosolyogva nyitom szemem az édes ébresztőre. Ez a görbe kis grimasz hamar eltűnik, a boldog pillanatot elszomorodott nehézség váltja fel. Mi van veled bolond? Motyogom magam elé újra meg újra. Nyugtalanul indulok utamra. Ideges lépteim elől harmatgyöngyök ugrálnak fűszálról fűszálra, hangyák menekülnek aprócska rejtekeikbe. Sárga virág, zöld tengeren. Kislányos izgalommal hajolok le érte, kezdem tépegetni aprócska szirmait. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, sze...

Szeretem. Szeretem azt, akit talán soha nem ölelhetek, soha nem vezet kézen fogva a margitszigeti fák hűvös lombjai alatt, soha nem fekszik velem csillagokat kémlelve a forró betonútra. Van, hogy elfelejtem. Hagy pihenni, s amikor hiszem, végre megtaláltam párom, ráébreszt, hogy sosem tudtam, nem is fogok rajta kívül másra vágyni. Jó volna nem ismerni, gondolatban elrohanni, vagy egyszerűen csak boldognak lenni... nélküle.

Szép lassan felnövök. A lánykás szeszélyeken majd csak jóízűen nevetek. Édesanyával megbeszélünk majd  régi szerelemeket, rózsaszín pillantásokat, csattogó civakodásokat. Üres teásbögrénk fenekét bámuljuk. Kérdezi, hogy vagyok, én pedig csak annyit mondhatok a filtert csavargatva, egyedül.

Elfogytak a sárga szirmok. Virágoskertben üldögélek, és a rózsákat tépkedem. Szeret, nem szeret, szeret, ne...

Szeret?