Utcai legelő

poszt humusz

 

Poszt humusz

 

Ugyanabban a gömbben röpülnek vélem a sirályok, amelyben pötyögöm a néma bötűket.
Ugyanabban az időben lélegzem, amelyben szívet szaggattak őseim, a kelta hercegek.
Ugyanabban az áradásban tátom száraz számat egyetlen cseppért, ugyanabban a fényzsibongásban kapkodok a csendért.
Ugyanabban az állandóságban szólítom meg születő önmagam, ugyanabban zuhan velem, ami elmúlt, hever mélán, ami hontalan, piszkálja magyarázatait kedvenc jézusom, mint a Ráday sarkán pöttyenő rekkenetben a szellőzőnek támaszkodó, rossz bort kortyoló, férges koldusok lábujjaik közül a nap piszkát.
Egy végrehajtó a Duna part kövén ülve lesi mélán a vizet, ivott előbb, fizetett, és távozott, most töpreng, pazar gondolatokat gyúr, gondosan ügyelve arra, meg ne zavarja oly tapintatlan, mások vágyait. Mint a lassú mesterek, akik kimérten fogják össze az energiavilág láncait, ő is a középpontba markol, vesz onnan ki áhítatot, ihletet, hajnali csendbe szerelmet, meztelen teljességet, ölelést, egyesülést, hullámaiban a víznek szellemszikraatomok kapaszkodnak dinnyehéjra, puffadt lótetemre, nehéz ruha húzza mélybe árnyainkat.
Kovász bácsi a ragyogó pocsolyákba kotor ében botjával. Vár a folyó partján, mogorván, sunyin, és roppant ravaszul, mint aki tudja, úgyis hozzá érkeztem volna el, bármerre indulok!
Na, öreg, hadd vegyem fel rongyaid, úgyis előbb voltál itt, mint a teremtő, nem kell félnetek!
Jó lesz.

 

2.
ugyanabban az állandóságban remeg
a kéz és a szív a fejjel, mint az agg, aki gyermekléte világát készíti fel új születésre.
Kapaszkodik vissza az idő szikláin, repedésekbe szorítja ujjait, sebes lábával kotorja az omló sziklaport, mindég megcsusszan, és ha az öröklétbe lóg a lába, jaj, felsikolt! Úgy tűnik el testetlen ama test részlet, mintha nem vón' soha ott! Mi lesz így véle, ha az a kép, amit önmagáról alkotott, nem leszen?
Vele múlik alkotója is, vagy belőle lett, mint árnyékból a fénye?
csusszan... zuhan le, megkönnyebbülten.

 

Virágzik a rozmaring.
Ott találja magát, settenkedve az idő folyosóin, minden kijárat ugyanabba a születésbe nyit.
Előbb lett a léleknél teste, mely fogadja magába, így alkotva meg, fiúistenné megint.

 

3.
baracklé csurran államon,
ragad gallérom, nyakam, mellkasom.
Körberágom magját, hogy már marja az édes szlötty
nyelvemet és szájpadlásom, ajkamon sebem, sebemben magam.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek