Út a csöndességben

A tegnapi nap rekkenő hőségét az eső kegyetlen zuhogása váltotta föl. Az éjszaka viharossá fokozódó szele magával sodorta a goromba zivatarfelhőket is...

 

A tegnapi nap rekkenő hőségét az eső kegyetlen zuhogása váltotta föl. Az éjszaka viharossá fokozódó szele magával sodorta a goromba zivatarfelhőket is, amelyek lelküket megkönnyítve kisírták magukból a fájdalmat, megtisztulást hozva ezzel a nyári életre. A fák megadó engedelmességet fogadtak az uralkodó szélnek, s félve ringtag, menekültek az éles villámok támadása elől.

Egy ilyen rejtélyesen bekövetkező, viharos napon minden szomorúság és bánat testet ölt, kínzó csönd honol a szívekben, s a magányukban játszó gyermekek fantáziája sem törheti meg a felhők rabságot jelentő falát.

A kis Ellis is bánatában roskadt a szobájában, ahol neki társaságot csak antik babái jelentettek. S ezek a porcelán tünemények voltak számára az élet, a család és a barátság.
Ellis kisgyermekkori betegsége miatt elszigetelődött társaitól, s így az iskola nyújtotta lehetőségektől is megfosztottá vált. Barátok nélkül a lány az örök magány láncolatába esett. Kétségbeesetten vágyott és kutatott barátok után, amíg végül megtalálta őket. Kis babái megnyugvást hoztak a lány lelkére, mégis üresség árasztotta el Ellis bensőjét.

S minderről a munkájuktól elfoglalt leány szülei mit sem sejtettek, hiszen nem törődtek egyetlen lányukkal, teherként érte őket a születése.

Mindezzel Ellis is tisztában volt. Ha szavakból nem is, de legbelül érezte, hogy egyes egyedül van ebben a hatalmas házban. A folytonos csönd gyakorta keltette életre a lány elméjét, s kitalált lényekkel játszott bújócskát, várva, hogy megtalálja őket. De sohasem láthatta lényeit. Azonban érezte őket, érezte jelenlétüket, leheletüket a bőrén, érintésüket a haján, gondolataikat a fejében.

Ezerkilencszázötvennyolc június huszonnegyedikén megismétlődött a rendszerként bevésődött napjainak egyike, azonban valami olyasmi történt ekkor, ami végleg rányomta bélyegét a lány lelkére.

Ellis hangos égmorajlásra ébredt. Álmából e hatalmas ricsaj rázta fel, s szíve oly gyorsan zakatolt, akár az esőcseppek koppanása az ablak párkányán.

Ellis magára öltötte selyem köntösét, amelyet úgy szeretett az incselkedő fodrok dísze miatt. Szobájának hatalmas üvegablakán át érezte a felhők komorságát, s egyesült azoknak bánatával, siralmával. Nem sokba telt, mire Ellis megpillantotta az erkélyen békésen szunnyadó madárka tetemét. A madárkát, akivel örök barátságot fogadtak, akit Ellis úgy szeretett, ellátta magvakkal, amiért cserébe a madár fülbemászó dallammal ajándékozta meg a lányt. Azonban a mai nap a madár énekétől megfosztva kezdődött.

A kisasszony minden félelmét legyőzve kirohant kedves barátjáért, s egy faragott dobozva helyezve, elásta őt a kis konyhakertben. Ellis szeme mindvégig üvegesen csillogott érzelmei elfojtásában.

A reggeliző asztalnál sem sírt. Valójában Ellis sohasem sírt, még akkor sem, ha fájdalom vagy csalódás érte őt. Most sem volt képes egyetlen egy könnycseppet sem hullatni a madárkáért. Helyette sírtak a felhők.

- Hahóóóóóóóóóóóó! - kiáltotta el magát a lány a kongó ürességgel telt házban. Ezt minden nap megtette, s feleletre várt. Azonban sohasem ütötte meg egyetlen hang sem a fülét, amely választ ígért volna.

- Ellis.

A lány szeme felcsillant. Végre, végre valaki képes volt meghallani a kétségbeesett kiáltását. Mire a lány futásnak eredt, egyenest a hang irányába.

Lassuló léptekkel közelített a hang forrásához, amely egy hatalmas ajtó mögül szivárgott ki oly halkan, akár a lélegzet. Ellis meglepetten állt előtte, s kíváncsiságtól telt szíve nagyokat dobbant, hiszen ez az ajtó oly ismerős volt számára, oly közelinek érezte, s mégis távolinak. Azonban vonzotta őt a rejtély, a hang, az ajtó titka. Végül megfogta a vaskilincset, s a hideg markolattól Ellis testét a hideg járta át. Majd benyitott.

Meleg álomtól könnyes arccal nézett körbe a ragyogó szobán, ahol az mindennél jobban imádott babái néztek le rá a márványpolcokról. A lány meglelte a boldogságot.

- Gyere, Ellis, játsszunk! - csalogatta a mézédes hang, amelyre Ellis kezét nyújtva átadta magát az ígéretnek.

E nap óta a kisasszonynak nyoma veszett, senki sem sejtette a házban, vajon mi történhetett azon az esős napon. Ám Ellis nem tűnt el, még mindig a házban él. Ül, s várja, hogy megtalálják. Porcelánná dermedt bőrét, az üvegessé vált tekintetét, és a meggypirossá csüggedt ajkait a barna fürtökben vállára omló haja ékesítette. Eggyé vált a barátsággal. Antik porcelánbaba lett, s most orcáit könny áztatja.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#2. 2013. október 3. 17:47
Érdekes, misztikus történet.
Tetszett!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek