Urbán-Szabó Béla: Az el nem múló remény

"...csak sötétséget látott, embereket, csalódottságot..."


Döbbenten bámult
maga elé,
nézett volna
a fény felé,
csak sötétséget látott,
embereket, csalódottságot...
Egy volt, csak egy,
a társa,
a jónak, szépnek nőies
földi mása...
Repült volna már,
repült volna felé,
csak nézett
maga elé,
ölelgette, szeretgette
volna,
hívná szépre, jóra...
A sötétségben őt látta,
a fényt,
az el nem múló

reményt.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek