Tűzlény táncra, álmos idők

az ösvény végén esthajnal fény

 

ne félj, ne félj,  nem a hiába lobbant fel

belőlem tüzlelkű lánglénnyé

 

megfulladok, füstölgök századok óta,

ódákba ráncosítom az időt,

… levegőt, levegőt,

az ablakokhoz ugrok, fel a tetőre,

… levegőt, levegőt

 

és precessziós hintámról nézek, lengek,

le-föl, le-föl, kereslek, kereslek téged

 

ne félj, feltámadok, nyelvet öltök,

szélboglyákat rakok,

azokból kazlakat, akácfákat hasítok

magamra, égjek, égjek,

égig érjek, hogy hozzád érjek

 

pattog mindenem, izmaim, az izületek,

ahogy leég megint minden

szavam, minden, a néha falrahányt is,

hisz mind az, mindaz az az egy, az én

 

csontjaim néha fenn a bolyongók között,

itt pedig medencém földjéről altájaimhoz,

és vissza felhőkalapok vonulásai terelnek,

dalok soraiba fonják lelkemet

 

a fán nem évgyűrűink, újabb ágak születtek

 

majd megint megpihenek égi állataim

prüszkölései, vijjogásai, éji boldogasszonyt

köszöntő vonyításai hullámain, és közben

 

az égi kerék küllői előrébb-előrébb úsznak,

az időt újabb, s újabb képekké rajzolva

 

… és követem csillagod, hisz vársz rám,

az ösvény végén esthajnal fény,

vársz lángtáncomra,

hát égjek, égjek, hogy hozzád az égig érjek

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Új ego