Tükörben

Nem tudják, hogy igazán csak a lelkünkben vagyunk , s az a fontos, hogy másokban milyen nyomot hagyunk.

 

Napsütötte nyári délután kart karba öltve sétál két leány.
Lépkednek  térdig érő fűben, virágok között, hol a természet fenséges színekbe öltözött.
Simogató, selymes zöld lábukat érinti, eléjük  a mező pompás virágait hinti.
Búzavirág kéklik, merre csak szem ellát, de nem lehet nem észrevenni a  sok- sok kamillát.
Távolabb pipacstól piroslik a rét, hirdeti a nyárnak ezernyi szépségét.
Pillangók repkednek és dongnak méhecskék, madárdaltól hangos szerte a vidék.
A két leány kacaját a szél hátára veszi, s túl a mezőn messzire, messzire viszi.


Napsütötte nyári délután kart karba öltve sétál két leány.
Barna, kócos haj, szeplő az orcán, jókora bibircsók is nőtt szegénynek orrán.
Az Úr amikor őt teremtette, minden szépségét a lelkébe helyezte.
Kedvességgel, szerénységgel bőven megáldotta, nagyravágyástól, kevélységtől távol tartotta. 
Mellette szőke szépség szökdel szaporán, ám e leányba a jóság csak hébe -hóba jár.
Valamennyi kincsét kívül viseli, s ezzel az emberi szemet rabul is ejti.
Angyalarc és karcsú derék , hozzá égszínkék szemek - ám ezek csak üres lelket rejtenek.
Nincs benne gyengédség, szeretet morzsája, szívét csak a rosszindulat , s ármány táplálja.
Örömét leli, ha bárkit megalázhat, s  ha mások kárán gonoszul kacarászhat. 

Napsütötte nyári délután kart karba öltve sétál két leány.
Lépkednek térdig érő fűben, virágok között, hol a természet fenséges színekbe öltözött.
Ahogyan a selymes zöld lábukat érinti, fűszálak közt a Nap sugara éles fényét hinti.
Odalent a földön valami eldobva hever ,  magányos és szomorú,  hogy már senkinek sem kell.
 A  napsugarak rajta vakító fényt vetnek,  hogy figyelmét  felkeltsék az emberi szemnek.
Nem marad hasztalan játéka a fénynek, a leányok rögvest a lábuk elé néznek.
Faragott  tükör, mit megpillantanak, az bújt meg hát félszegen a fűszálak alatt.
Kerek a formája, míves fa keretezi, róla a szemét a két leány le sem veszi.
Szép darab ez,  bizony, jobb sorsra érdemes, ilyet egy női szem azonnal észrevesz.
Lehajol a szőke leány, a földről felemeli, arca elé teszi, s pillantását máris a tükörbe veti.
Angyalarc és karcsú derék , hozzá égszínkék szemek - ezek bizony, minden embert rabul ejtenek.
Tudja ezt a szőkeség, tudja, bíz' magáról, hogy még a világ is körülötte táncol.
Hátraveti hát büszkén a hosszú fürtjeit,  s a tükörbe magabiztos mosollyal tekint. 
Ám a mosoly hirtelen ráfagy az arcára, mikor a tükörképét maga előtt látja.
Angyalarcnak, szép szemeknek hűlt helyét találja, helyettük ráncos bőr, kalja orr és bibircsók néz rája.
 A leány a képmását hitetlenül nézi, hogy mi történhetett, sehogyan sem érti. Elborzadva szemléli  ráncos, csúf orcáját,  megduzzadt és repedezett virsliszerű száját.
Vele ilyen csúfság hogyan eshetett,  mikor szépsége felől kétség sem lehetett ?
Angyalarc és égszínkék szemek, mondjátok,  hirtelen hová tűntetek ?
Kétségbeesés ül arcán a leánynak, nem tudja okát különös bajának. Szemei sarkában könnyek gyülekeznek, majd zápor módjára  ömleni kezdnek.  Egyetlen szó nélkül a tükröt ledobja, majd a lépteit előbb sietősre, aztán futásra fogja.
A barna hajú leány csodálkozva nézi, a történteket sehogyan sem érti.
Az imént még kacajukat a szél repítette, aztán e jókedvet  valami messzire  kergette.
Mi lehet oka bánatnak , sírásnak, mely véget vetett a vidám sétának?
Tekintetét maga elé veti, majd a földre dobott tükrön megpihenteti. Nézi meredten, s miértjét nem tudja,  társa a fűbe megint miért dobta.
Lehajol érte, a földről felemeli, arca elé teszi, majd tekintetét a tükörbe  veti.
A leány a képmását hosszan szemléli , hogy valami nincsen rendjén ,szentül úgy véli.
Magát ilyen szépnek még soha nem látta, egy angyalarcú szépség néz mostan rája.
Ragyogó arcán a szeplők vidáman ülnek,  az apró pöttyök csúfnak cseppet sem tűnnek. Bibircsók és csúfság nyomokban sem látszik- vele talán nem más, mint a képzelete játszik?

Az igazságot a tükörről nem ismerhette,  így magyarázatként ezt joggal hihette.
Különleges tükör az, mit kezében tartott, mert minden emberről igaz képet adott.
A világnak magáról bármit mutathatott, ám ki belenézett,  e tükörnek nem hazudhatott.
A lelkét tárta fel, hogy bent mi lakozik, az nem számít, hogy kívül mi mutatkozik.
Sokan dobták már el e tükröt  épp ezért, mert a bensőjével szembenézni a legtöbb ember fél.
Fontos,  hogy mások őket szépnek, sikeresnek lássák , mijük csak van,  a népek ámulva csodálják.  Vállrándítva, mosolyogva mutatnak fityiszt a világnak , kik az árulás, hazugság, vagy lopás útján járnak.
Ők azok, kik e tükröt messzire eldobják és saját énjüket kétségbe nem vonják. Félnek attól, mit benne látnának, inkább hazudnak tovább az egész világnak.
Nem tudják, hogy igazán csak a  lelkünkben vagyunk , s az  a fontos, hogy másokban milyen nyomot hagyunk.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Linda
#2. 2019. július 25. 11:00
Valahol a végtelen világban
egy griffmadár fészket rakott egy hegyen,
tojásait rakta bele,
egyik tojást leejtette.
A tojás nagy kőre pottyant,
azon nyomban szét is loccsant.
Apró darabokra hullott,
kicsi griffé átváltozott.
A kő alatt kígyó lakott,
ő is tojásokat rakott.
az ütéstől összetörtek,
kicsi kígyók előjöttek.
Nagy vidáman tekeregtek, sziszegtek,
találkoztak a griffekkel, örültek.
észlelte a nagy Varázsló,
pálcájával legyintett,
új állatfaj született: repülő kígyó, aranyló.
Griffmadarak kihaltak,
utódaik maradtak.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek