Tekergő sorsa

A történet arról szól, hogy az emberek szórakozása hogyan változtatta meg egy rókakölyök sorsát.


A Bükk hegység csendjét egy szép tavaszi napon versenyautók dübörgése verte fel. Felbolydult az erdő nyugalomhoz szokott állatvilága.

A madarak riadtan hagyták el fészküket, hogy magasabbra szállva megnézzék, mi okozza a kegyetlen zajt? Madártávlatból látták, hogy gépkocsik robogtak a fák alatt. A motorok bőgve versenyeztek egymással. Az utak mentén hangoskodó emberek gyülekeztek, egyre többen.

A csendhez szokott cinegék, erdei pintyek és erdei pacsirták nem tudtak védekezni az éktelen motorzúgás ellen. Kénytelenek voltak fészkeikbe visszatérni, mert kihűltek volna a kiköltésre váró tojások. Azok voltak nagyobb gondban, akik otthonában már etetésre váró fiókák lapultak. Rettegve hagyták ott kicsinyeiket, hogy táplálékot szerezzenek nekik. Nem volt könnyű dolguk, mert még a rovarok is elbújtak a félelmetes hangzavar hallatán.

A szajkó egy magas fa tetejéről kiáltozott érces, rikácsoló hangján. Figyelmeztette az erdő lakóit: meneküljetek! Az emberek most nem fegyverekkel jöttek, hanem villámgyors kocsikkal. Aki ezekkel ütközik, nem éli túl.

Az őzek csapatokba verődve szökdécseltek, hogy minél távolabb kerüljenek a zajtól. Az őzsuták néhány napos pettyes kicsinyeiket próbálták elrejteni, lemaradva a többiektől. A vaddisznó konda csörtetve hagyta el megszokott helyét, lábuk alatt recsegett, ropogott az avar, és a fákról télen lepergett rőzse. Csak a koca hajolt védőn a száraz levelekkel kibélelt mélyedésben mocorgó öt csíkos kismalac felé, hogy testével védje őket. Reménykedett, hogy a zajos emberek az áthatolhatatlan kökénybokrok között nem lelik meg őket. Az erdő szélén korábban frissen sarjadt füvet eszegető nyúl fülét szorosan feje mellé szorítva meglapult. Szíve hevesen dobogott a félelemtől, majd - bátorságot erőltetve magára - hatalmas ugrásokkal távolodott a félelmetes járművek elől.

A tömeg egyre nőtt, már nem csak az utak mentén, de a réteken, erdőszéleken is nyüzsögtek emberek, észre sem véve az elszáradt fű közül kibújt kékes virágú leánykökörcsint, melyet a bakancsos lábak kíméletlenül eltapostak. A sugárzó, napra vágyó sárga tavaszi hérics sem volt hosszú életű, fény felé törő kerek arcocskáját letarolta a rajta átvonuló sokaság.

Miközben az erdő állatai menekültek - ahogy tudtak -, két szikla közt kialakított kotorékban, pánikba esve tanácskozott egy rókapár.

- Próbáljuk átmenteni a kölyköket a kökényesbe, ahol a vaddisznók tanyáznak - javasolta apjuk, aggódva nézve egyhónapos kicsinyeit, akik öten voltak.

- Hagyjuk itt ezt a kényelmes otthont? - nézett ferde szemeivel az anya a puha fekvőhelyre, melyet nem kis szenvedés árán alakított ki.

Mielőtt a kicsik megszülettek, kitépte saját hasáról az összes szőrt, ebből készített vackot nekik. Végül belátták, hogy nincs más megoldás, el kell hagyniuk a napos fekvésű rókavárat, a biztonság kedvéért.

- Egyesével átvisszük őket a bozótba, és elrejtjük. Majd ha elmúlt a veszély, visszaköltözünk - döntött az apa, felajánlva, hogy miután az első két kis állatot elvitték, ő ott marad velük, s anyjuk óvatosan, egyesével elhozza a további három csemetét is.

Elhatározásukat tettek követték. Mentették az apróságokat, közben szemmel tartották az egyre közelebb kerülő zajos csoportot. Már csak egyetlen kölyök sírdogált a kotorékban. Anyja nyakánál fogva szájába vette, és surrant vele a bozótos felé. Hirtelen egy bokorcsoport mögül emberek léptek ki, pontosan az anyaállat elé, aki ijedtében elejtette a kicsit, és a tömeg elől menekülve elfutott.

- Nézzétek, kis róka! - szaladt oda a földön mocorgó állathoz egy nő, és kezébe vette az apró jószágot, mely alig volt nagyobb, mint egy vakond.

- Nem kellett volna megfognod! - szólt rá valaki. - Az anyja biztos visszajön érte.

- Jó, akkor leteszem, de mi lesz, ha mégsem találnak rá a szülők?

Hamarosan már többen vették körül a rókakölyköt, aki szájacskáját nyitogatta, szemlátomást éhes volt.

- Ne hagyjátok itt! - javasolta egy férfi. - Az anyja őt már nem fogadná vissza, mert megérezné rajta az idegen szagot. Be kell vinni a vadasparkba, ahol majd felnevelik.

 

Mikor az autóverseny lezajlott, és a hangoskodó emberek kezdtek elvonulni, az egyre nyugtalanabb kis állatot két nő pártfogásba vette, és beszállították a közeli vadasparkba, abban a reményben, hogy ott meg tudják menteni az életét.

 

Az emberek a kellemes szórakozás után gépkocsijukba ültek, és hazamentek, csak a sok papírhulladék, eldobált sörös- és üdítős doboz árulkodott arról, hogy itt jártak.

 

A rókamama a tragikus esemény után zaklatottan érkezett meg a kökénybokorban meghúzódó csonka családjához. Sírva panaszolta el párjának, hogy járt - az emberek megzavarták, és elejtette legkisebb kölykét, s neki menteni kellett az irháját.

- Megkeressük - vigasztalta társa.

Mikor leszállt az este, és újra csend borult az erdőre - csak a kuvik hangja hallatszott távolról -, a rókapár elkezdte a visszatelepítést. Útközben nagyon figyeltek, nem bukkan-e fel valahol az eltűnt kölyök, de nyoma veszett. Mikor a kicsik elaludtak, újra kimerészkedtek, és átfésülték azt a területet, ahol közlekedni szoktak. Legkisebb kölyküket azonban hiába keresték. Szomorúan tértek nyugovóra, mikor megszólaltak a legkorábban ébredő madarak.

 

A kis róka a vadasparkba került, ahol a gondozók vállalták, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy az anyátlanul maradt állat el ne pusztuljon.

A különös gondoskodásnak köszönhetően felcseperedett, de arra már esélye sem volt, hogy visszakerüljön a természetbe. Kimaradt életéből annak a lehetősége, hogy a szülők és testvérek társaságában megtanulja a vadászathoz szükséges fogásokat, mozgást - az élelem megszerzésének tudományát.

Nem véletlen az, hogy a tavasszal születő kis rókák csak késő ősszel válnak el anyjuktól. Addig együtt jár a család a mezőre, kertekbe, hogy kilessék, mikor bújnak elő a pockok, egerek. Ilyenkor - kiváló hallásuknak köszönhetően -kipuhatolják, honnan jönnek a rágcsálók által kiadott magas frekvenciájú hangok, s megkeresik a lyukakat, ahol lesben állva rá tudnak ugrani áldozatukra. A szülőktől tanulják a nesztelen járást is, amit karmaik visszahúzásával lehet elérni. Kiváló reflexeik segítségével, és sok gyakorlással, rutinnal, kis nyulat, őzgidát, fácánt, rigót, vakondot és a családi házak udvaraiból baromfit is képesek zsákmányolni.

A kis rókák előszeretettel vadásznak apróbb állatokra, bogarakra, földigilisztára, és ha rátalálnak, nem kímélik a földön fészkelő madarak tojásait sem. A fáról lepergő kukacos, vagy túlérett gyümölcsök szintén kedvenc csemegéik. A természet adta élelem megszerzését hónapokon át tanulni kell, s a család nélkül maradt Tekergőt erre a jó szándékú ápolók nem, csakis szülei taníthatták volna meg.

Gondozói - miután nagyobbacska lett - pórázon kezdték sétáltatni az erdőben, mint egy kutyát. Ő ezt tudomásul vette, de a szemében látszó szomorúság kifejezte azt, hogy nem ilyen életre vágyott. Séta közben mindig szeretett volna elmenekülni. El - messze az emberektől, a sűrű, tüskés bokrok közé, ahol fajtársai élnek, s ahol napközben zavartalanul lehet pihenni, nem úgy, mint a vadasparkban, ahol mindig nyüzsögnek az emberek. Menekülési kísérletei közben gyakran körbe-körbeszaladt a fákon, s ilyenkor a póráz lánca rátekeredett a törzsre. Innen - és szökési kísérleteiből - kapta a Tekergő nevet.

 

Kifutója nem volt tágas. Az egykori kotoréklakó be kellett, hogy érje a számára készített kis faházzal, s nagy családja helyett fajtársai, rokonai nélkülözésével.

Nappal - ha vadasparki otthona előtt lefeküdt a földre, és elaludt - igazi rókának képzelte magát. Álmaiban élte meg mindazt, amire vágyott, és ami kimaradt az életéből.

Ilyenkor érezte anyja és testvérei szagát, a kotorék melegét, biztonságát. Mikor felriasztotta egy-egy hangoskodó látogató - aki nevén szólította -, egy pillanatra felemelte a fejét, majd álmodott tovább. Testvéreivel birkózott egy szép vadvirágos réten, a patak közelében. Harapdálták játékosan egymás fülét, futkároztak körbe-körbe. Megpillantottak egy színes pillangót, és utána eredtek. Mikor a lepke eltűnt, egy mezei nyúl került látókörükbe. Tekergő teljes erejéből futott a nyomában, s álmában is mozgatta lábait. Közben testvérei lemaradtak, a nyúl pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ilyen álom után rossz érzés kerítette hatalmába, mikor felébredt. Hallotta, amint szólították:

- Tekergő, Tekergő...

Felnézett, de idegen emberek, látogatók vették körül. Haragudott rájuk, kitátotta száját, és mérgesen feléjük kapott, mintha el akarta volna zavarni őket.

Gondozóival már megbékült, de nem szerette a hangoskodó vendégeket.

Más alkalommal azt álmodta, hogy sűrű bokrok között lapult. Egy fácán hangjára ébredt, s rejtekhelyéről kibújva meglátta a mezőn sétáló madárpárt. Érezte, ügyetlen, nem tud csendben a közelükbe kerülni, lábai alatt ropogott a száraz fű, és a fácánpár messze szállt.

Minden álom után szembesülnie kellett azzal, hogy egy kis kifutóban van, ami alig néhány méter hosszú, s ő örökre ennek a foglya.

 

Tekergő testvérei - akik szüleikkel maradtak - mind életképes, vadászatra alkalmas, ügyes rókák lettek. Alig néhány kilométernyire a vadasparktól önálló életet éltek. Kotorékukban minden évben több kölyköt neveltek fel. Nem kapták készen a táplálékot, mint rabságban élő rokonuk, meg kellett minden nap dolgozni érte, de legnagyobb kincsük - amire egy vadállatnak szüksége lehet -, a szabadságuk megvolt. Csak a vadászoktól kellett tartaniuk, akik időnként felbukkantak fegyverekkel, kutyákkal, és kiirtottak egy-egy családot.

 

Talán, ha az emberek lennének olyan belátók, hogy az erdőkben nem rendeznek autóversenyeket, kevesebb lenne a szomorú szemű, élete végéig rabságban élő, vagy elpusztult állat.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#10. 2014. április 25. 19:12
Szomorú dolog, hogy neked is rosszak a tapasztalataid, kedves Anyko.
Köszönöm, hogy olvastad.
előzmény: Anyko hozzászólása, 2014. április 22. 08:37
Anyko
#9. 2014. április 22. 08:37
Én is közel lakom egy Természetvédelmi Területhez. Hasonló a tapasztalásom. Mint állat-barát aggódom.
Szeretettel olvastam remek novelládat!, Gratulálok!
Juhász Kató
#8. 2014. április 21. 13:24
Drága Csilla!
Áldott Húsvétot Neked is!

Bennem is szomorú érzéseket kelt, hogy az autósport képviselői megállapodtak az illetékesekkel, hogy a jövőben "rugalmasan" fogják kezelni a természetvédelmi területeken rendezendő versenyeket.
Lehet, hogy még sok hasonló sorsú állat lesz, mint Tekergő?
előzmény: Csilla hozzászólása, 2014. április 20. 21:16
Csilla
#7. 2014. április 20. 21:16
Kedves Kató!

A szerencsétlen sorsú róka életét bemutató írásodhoz gratulálok.
Szomorú érzések kavarognak bennem. :(


Áldott Húsvétot kívánok!

Csilla
Juhász Kató
#6. 2014. április 18. 16:52
Ez a verseny is természetvédelmi területen zajlott.
Hogy kaphattak rá engedélyt? Pénzért minden kapható.
Állatok, és emberek élete is.

Nagyon jól látod, túl sok az önző ember. Akik pl. a varjakat kiirtották, talán siránkoznak, hogy családtagjuk rákos beteg lett. Miért? Mert vegyszerezni kellett a búzát,nem volt, aki elpusztítsa a kártevőket. A vegyszerek pedig a kenyérbe kerülve kifejtik hatásukat.

Visszatérve a témára: Tekergőt láttam, és nagyon szánalomra méltó.
előzmény: Answer hozzászólása, 2014. április 18. 14:23
Answer
#5. 2014. április 18. 14:23
Sajnos, nem egyedi az eset.
Nálunk legutóbb természetvédelmi területen rendeztek rally versenyt.
Nem is értem, hogy kaphattak erre engedélyt.
Az önző ember azt hiszi, minden az övé, és közben nem veszi észre, hogy a vesztébe rohan.
Közben elsodorja, ami az útjába kerül, mint pédául Tekergőt.
Gratulálok, nagyszerű írás!
Juhász Kató
#4. 2014. április 18. 09:35
A kép eredete: miskolczoo.hu

A fotón a kisiklott sorsú Tekergő látható.
Juhász Kató
#3. 2014. április 18. 09:33
Drága Mara!
Örülök, hogy újra itt vagy.
Így igaz, az állatokat az emberek nem értékelik
megfelelően, pedig tiszteletre és szeretetre méltók.
előzmény: Mara hozzászólása, 2014. április 18. 08:18
Mara
#2. 2014. április 18. 08:18
Tanulságos írásod elnyerte tetszésemet. Petőfit juttattad eszembe a Farkasok dalával.
Sokat tanulhatnának az emberek az állatoktól, ezt most Te is bebizonyítottad.
Szeretettel ölellek: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!