Tavaszcsalogató mese

Télbúcsúztató

Egyszer arra ébredt a Nap, hogy egy dagadt felhő pont előtte vert tanyát. Mivel semmit sem látott tőle, könyökével lyukat ütött a közepére és azon keresztül kukucskált le a havas kertre, ahol meglátta a hóembert.

- Hát te mit keresel még ott?  Rég haza kellett volna menned a hóval együtt!  – szólt felháborodva, amiért még mindig a tavasz helyén pöffeszkedett.

A hóember felnézett a Napra, és rögtön összébb húzódzkodott. - Megyek már – motyogta, de meg sem mozdult.

A Nap ekkor a lyukon keresztül átmászott az égre, ahonnan már jól látta a kertnek azt a bokrát is, amin a feketerigó lakott. A madárka nem volt sehol, de észrevette, hogy a szél ott járt és alaposan megtépázta a fészkét.

- Hol lehet most szegény feketerigó? – kérdezte aggódva, amit csak a hóember hallott, aki inkább csendben maradt.

A Nap jobban szemügyre vette a bokrot és végre meglátta sűrű ágai között gubbasztva a madárkát. Ahogy körül járatta tekintetét a kerten, a hóvirágon is megakadt a szeme, aki halványzöld levélkéi között nagyot nyújtózva ébredezett. Megvárta míg az álmot kidörzsöli a szemeiből aztán ráköszönt:

- Jó reggelt! Tudnál nekem segíteni?

A hóvirág kedvesen bólintott, amitől halk csengettyűszó szállt az égig.

- Látod, a hóember és a hó még mindig itt lustálkodik a kertben, a szél meg szétcibálta a feketerigó fészkét. Segíts visszacsalogatni a tavaszt – kérlelte a Nap, - hogy a madárka előbújjon a bokor ágai közül és újra énekeljen. Akkor talán kedve támad a fészkét is rendbe hozni, amiben a fiókáit nevelheti majd.     

 A hóvirág megringatta fehér csengettyű fejét, amitől olyan szép dallam szállt végig a kerten, hogy felébredtek hallatára társai is.

A hó ahogy meghallotta a tavasz első énekét, gyorsan összepakolta cókmókját és vissza sem nézett, úgy menekült. Láthatta volna pedig, ha visszanéz, hogy a hóvirágok még nála is fehérebbek.

Elhallatszott a Naphoz is a lágy dallam és azt is látta jól az égről, hogyan menekül a hó. Örömében elmosolyodott, amitől a hóember egészen átmelegedett. Le is vette gyorsan a fazekat a fejéről, amit kalap helyett hordott, aztán a sálat is, nehogy elolvadjon. Már éppen indult volna a hó után, mikor zúgva érkezett a szél.

- Ne olyan hevesen! – kiáltott a hóemberre, és visszakanyarította rá a sálat. Aztán végigfújt a hóvirágok csengettyű fejecskéin, amitől akkora zenebona támadt, hogy még a saját hangját sem hallotta. Gyorsan visszalökdöste a Nap orra elé a dagadt felhőt, a lyukat szaporán befoltozta rajta, aztán süvítve tovább állt, hogy a többi kert felett is megfoltozza a kihasadt felhőket.

Amikor hallotta a Nap, hogy a szél már messze jár, a dagadt felhő széléhez lopakodott és óvatosan lekukucskált a kertre. Kinyújtotta néhány sugarát is, amivel végigcirógatta a kert minden zugát. A bokor sűrűjéből rögtön előbújt a feketerigó és a megtépázott fészke melletti ágra ült.

A Nap ekkor nagyot taszított a felhőn, amitől az lomhán odébb ballagott és a helyén tátongó ürességben alaposan kinyújtóztatta a sugarait.

A hóember szeretett a kertben lakni, ezért még maradt volna egy kicsit, de hirtelen olyan melege támadt, hogy inkább meghajolt a hóvirágok előtt, aztán felnézett a Napra, és így szólt:

- A répa orrom itt hagyom, jó lesz madáreleségnek. Viszontlátásra!

Mire a Nap búcsút intett volna a hóembernek, hűlt helyén is hóvirágok nyíltak.

- Ennyi csengettyű hangjára felébred az ibolya is! – kiáltotta boldogan a Nap.

Csilingeltek is a hóvirágok egészen addig, míg megkopott szép fehér fejecskéjük, de addigra valóban sikerült egy ibolyát felébreszteniük.

- Jó reggelt! – köszönt le a Nap az égről, ahogy meglátta az első ibolyát. - Kérlek, segíts nekem!

- Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte az ibolya kíváncsian.

- Szükségem lenne az összes testvéred kék színére, hogy befesthessem velük az eget.

Az ibolya megcsiklandozta a mellette szundikáló testvérkéje kerek levelit, amitől az is rögtön felébredt. Így tett aztán mindegyik a kertben, míg végül a legálmosabb ibolya is kibontotta szirmait és fejét a Nap felé fordította. Ettől aztán olyan kékség támadt az égen, hogy örömében dalolni kezdett a feketerigó.

Meghallotta ezt a szél is, és dúlva-fúlva visszafordult, hogy rendet rakjon abban a madárfüttyös kertben. Útközben fülön csípett néhány felhőt, bedugta a köpenye alá és mikor megérkezett a kert fölé, kicsavarta belőlük az esőt.

- Van kedved dalolni, ha nyakon öntelek? – süvöltötte a feketerigó felé.

A feketerigó ekkor a bokor ágai közé húzódott, onnan folytatta énekét.

Előhúzott a köpenye zsebéből még a szél egy aprócska bárányfelhőt is, amit meg a Nap képébe vágott, aztán mérgesen süvítve elviharzott. Mikor már messze járt, a Nap megpaskolta a bárányfelhő oldalát, és útnak engedte a kék égbolton, majd letekintett a kertre. Látta rögtön a feketerigót, ahogy fütyörészve munkához lát, hogy a fészkét újjáépítse. El is készült vele hamar és beköltözött.

Ahogy nézte a Nap a madárkát a fészkén, szívét átjárta a boldogság melege, amitől akkorára nőttek a sugarai, hogy beragyogott minden kertet és benne minden madárfészket.  Ettől aztán olyan szépen énekeltek a madarak, hogy felébredtek a jácintok is.

Micsoda illat szállt a levegőben! Még a szél is megtántorodott tőle, amitől szellővé változott, és magával vitte a virágok finom illatát. A feketerigó fészek felett akkor szállt el éppen, amikor tojásaikból kibújtak a fiókák, akik csak annyit tudtak még a világról, hogy jácint illata van.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!