Szótlan emberek

Egy utazás margójára

 

Másodfokú hőségriadót adott ki a meteorológiai intézet, mintha nem éreznénk a saját bőrünkön a hőséget. Közel a hetvenhez szívesebben maradnék a hűvös lakásban, mintsem nekivágjak autóbusszal az országútnak, leutazzak százötven kilométerre lévő ötszáz lelket számláló Biccenőfalvára, hogy a szolgáltató lecserélhesse a nagynénémtől örökölt családi házban a gázmérőt. Fiam, lányom, menyem, vejem és négy unokám mindannyian rendkívül elfoglalt fontos munkát végző emberek, akiknek mindössze annyi idejük marad rám, a betegeskedő öregasszonyra, hogy hetente egyszer felhívjanak, beszámoljanak milliom teendőikről, s meg sem kérdik, hogy vagyok. Magam készítette harapófogóban vagyok, mert anyakánt, nagymamaként sohasem panaszkodtam, mindig csak adtam, sohasem kértem, segítségre sem szorultam, vagy ha igen, akkor sem szóltam, ők pedig észre sem vették, minek a hiányától szenvedek.

Viszek egy váltás ruhaneműt, mert csak holnap jövök vissza, enni és innivalót is pakolok. Jobban járok, ha ezt egy kétnapos kellemes kirándulásnak tekintem, ahová önszántamból jelentkeztem, nincs okom arra, hogy bármi miatt izguljak, elvégre nem bankrablásra készülök, sőt, az egész utazás egyetlen fillérembe sem kerül, miután félúton vagyok  az aggastyán kor felé.  A korosztályom számára az ingyenes utazás nagy adomány, kár, hogy egyre ritkábban élünk a lehetőséggel, mert itt fáj, ott meg nyikorog az ízület, és a szédüléshez  a tánctanártól hatvan éve tanult keringő lépéseit sem kell gyakorolnunk.

Korán kiérek a buszpályaudvarra, mert nem szeretek elkésni és az utolsó percben rohanni, tülekedni a tömegben. Ó, fiatal koromban sokat utazgattam, és mindig találtam egy beszédes útitársat, akivel elcsevegtünk a hosszú utazás alatt. Ülőhelyet keresek, ahonnan szemmel tarthatom, mikor áll be a buszom, s csendben szemrevételezhetem az érkező utastársakat is, annak reményében, hogy találok magamnak beszélgetőtársat. Áthidalható problémának tartom, hogy a buszjegyek immár meghatározott helyre szólnak, emiatt nem oda ülhetek, ahová szeretnék, és nem az lesz az útitársam, akit kinézek magamnak, hanem az, akit a sors szeszélye mellém ültet. Legfeljebb én leszek az kakukkfióka, aki helyet cserél valamely utastársával, hogy a hosszú út során egy másikkal gondolatokat cserélhessen.   Hozhattam volna olvasnivalót az útra, csakhogy rest a szemem, a szemüvegem pedig állandóan lecsúszik a helyéről, egyébként is, azzal csak olvasni lehet, rajta keresztül a tájat sem láthatnám, amikor kikapcsolódásként felnéznék a betűrengetegből.

Fiatal pár érkezik, kézen fogva, megkeresik a buszok sorszámozott helyei közül azt, ahová az enyém is érkezni fog, átölelik egymást és szenvedélyesen csókolózni kezdenek. Igazuk van, fiatalok, szerelmesek, ki kell használni az egymás társaságában töltött idő minden pillanatát. Középkorú szikár férfi tart feléjük, majd tőlük  két lépéssel távolabb megáll, rosszalló pillantásokat vet rájuk, hátat fordít nekik, előhúzza a zsebéből a gyűrött újságot , s tanulmányozni kezdi. Nagy léptekkel  járó hátizsákos fiatalasszony tolja maga előtt a babakocsit, melyben csendesen szuszog csemetéje. Körülnéz, legalább negyedórás várakozási idővel kell számolnia, azért nem messze tőlem, leül, majd telefonál. Halk és sebes beszédjéből semmit sem értek, hiába fülelek. Testbeszédjét látva nekem úgy tűnik, eléggé ideges és zaklatott. Felébred gyermeke, halkan sírdogál, ám a fiatalasszony csak ringatja a kocsit, továbbra is mondja a magáért, majd baszd meg, kiáltással kinyomja a hívást. Három hatvanas asszony turista öltözetben tart a megállóhelyre. Ahhoz képest, hogy együtt kirándulnak, nincs sok mondanivalójuk egymás számára. Az egyik térképet böngész, a másik termoszból iszogat, a harmadik pedig a buszindulások kijelzőjét bámulja, mint aki csodára vár. Meginog, amikor a negyvenes, alacsony, elhízott, emeletes szendvicset falatozó férfi a karjának ütközve majdnem elsodorja. Bevillan a rádiós vízállás jelentésben oly gyakran előforduló figyelmeztetés: hajóvonták találkozása tilos! No, kérjen már bocsánatot! Biztatom magamban az ismeretlen férfit, de az  vissza sem nézve rohan tovább, csak egy pillanatra áll meg, hogy az egyre fogyó  elemózsiájából nagyot haraphasson.

Végre beáll az indulásra kész busz. Tülekednek az emberek, mintha nem lenne elég idő a felszállásra. Utolsóként foglalom el a kijelölt helyemet. Nem ül mellettem senki.  Szerencsére. Hiszen egyikükkel sem tudnék beszélgetni.

A fiatal pár tagjai előveszik mobiljaikat és mindketten szótlanul, ám villámgyorsan nyomogatják készülékeiket, mintha idegenek lennének! Lám, eddig tartott a nagy szerelem?

A gyűrött újságot olvasó férfi sebesen jegyzetel. Sportfogadási tippeket latolgat. Arcára kiül a mohóság. Meglehet, már fejben elköltötte  a meg sem nyert nyereményt.

A fiatalasszony türelmetlenül nyugtatja gyermekét, teával itatja, s alig várja, hogy ölében  elszunnyadjon fél kézzel magához szorított ivadéka, hogy másik kezével előhúzhassa telefonját és folytathassa a korábban abbahagyott vitáját.

A turista asszonyságok továbbra is szótlanok. Lehet, hogy nem is ismerik egymást?

A kövér negyvenes férfi mélyet lélegzik, mintha kevés lenne a levegőben az oxigén. Sóhajt, és előveszi zsebéből az újabb szendvicsét. Falatozással gyorsabban telik a lassan hömpölygő idő.

Mit tegyek? Hosszú ám a háromórás magányos utazás! Előveszem a szemüvegem, a nagybetűs keresztrejtvény újságot és a golyóstollat. Szellemi fejtörővel szórakoztatom magam. Időnként a változatosság kedvéért leveszem az okullárét, és bámulom a tovasuhanó tájat.

 

 

A kép forrása

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek