Szép arcú apám

Ami felejthetetlen és fájó.

Apám a magasba emelt,

könnye patakzott szótlanul,

és én semmit sem értettem

akkor, azon a bús hajnalon.

Tévelyegtem az ismeretlen világban,

ahova sodort a háború szele,

ahol igazán anyai nagymamám szeretett,

anyám kereste a kenyeret, vigyázott rám,

és éjszaka titokban befelé zokogott,

hallottam gondolatát: "Gyere értünk! Nélküled

mi lesz velünk? Hiányzol neki, hiányzol nekem."

Engem az utcán csúfoltak másságomért,

Fekete hajam a szőkékből kiviláglott,

mezítláb bújtam a falusi útmenti eperfa alá,

amíg fejem felett magasan zúgtak a bombázók,

dél felé szálltak, vitték a halált vastestükben,

városokra szórták, és öltek, öltek, öltek

öreget, fiatalt, nőket és gyerekeket.

Szép arcú apám rajongásig szerettem.

Szép arcú apám vártam, sírva kerestem.

Egy szép arcú apát ismeretlen katona név alatt

közös sírba temettek ezerkilencszáznegyvenötben.