Szemesen találkozunk

Gondolatok egy szemesi szavalóverseny után.

 

Budapest-Balatonszemes. Több órája robog velem a gyorsvonat. A sínek monoton zakatolására tánclépéseket képzelek, néha pedig egy-egy versrészlet villan agyam egyik szegletébe. Egyre feszültebb vagyok. Készülök egy találkozásra, ami talán soha nem fog megvalósulni, de ha mégis, örökre lelkembe vési pillanatát.

Végre megérkeztem. Egész testemet borzongató érzés szalad keresztül rajtam. Mélyet szippantok a balaton-illatú kora nyári napból, és nézem, ahogy a kék vagonok a távolba kúsznak, magukkal húzva álmokat, vágyakat, szerelmeket és gyászt. Nem mozdulok. Nem tudok mozdulni. Meredten nézek a sínek acélbordájára. A fülemben még mindig a kocsik kattogó zaját hallom, szemem előtt pedig régi idők elképzelt momentumai peregnek, mint ócska vásznon a diavetítő fekete-fehér képei.

Leülök és várok. Várok, mert megbeszéltük. Itt lesz. Tudom, érzem. Eltelt egy óra, majd még egy. Újra vért éreztem lábaimban. Kővé dermedt szobor-létem újraéledt. Valami a part felé húzott. Suttogása után indultam, nem figyeltem senkire, csak a zajokra, hátha földöntúli üzenetet kapok el a délutáni lenge szélbe markolva. Lábamat a vízbe lógatom, hanyatt dőlök. Üres kagylók koccannak a sziklákhoz, ujjaimat aprócska kavicsok dörzsölik, az égen göndör fürtű bárányok legelésznek.

Harmincöt év. Immár harmincöt éve, hogy utoljára lépett a víz azúr tengerébe Latinovits Zoltán. Szavai folyton a fejemben lüktetnek, hangját hallom minden hullám csobbanásában, minden kutya ugatásában Bagó önfeledt ujjongását találom. Itt fekszem és simogatom az eltűnt és itt maradt lelkeket. Az övé a Balaton hullámain vándorol partról partra. A tó háborodott haragja az ő haragja, csillogó tükre az ő büszkesége. A hold ezüsthídja az út, amin minden éjszaka visszatérhet és lábát ismét a szemesi homok melegébe fúrhatja.

„Szervusz, Zoltán!"- lehelem félhangosan magam elé. Szótlanul mesélek neki emberekről, városokról, színházról, magamról. Úgy érzem, válaszol. Segít. Hisz mindig segít. Erőt ad. Erőt az igazsághoz, erőt emberként„járni és megállni". Vad, eltorzult világunkban segít egy darabfénylő pontot találni, hogy soha ne felejtsük rendeltetésünket. Mondják, őrült, részeges. Ők nem ismerik, nem értik szavai dördülő valósságát. Ők hisznek a tömegnek, beolvadnak, és szürkén menetelnek létezésük monoton végtelenségébe. Aki viszont magába szívja mondatainak szellemét, örökre világának bűvkörébe ájul.

Latinovits megmaradt gyereknek, folyton keresőnek, igazságélesztőnek. És „Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyereknek maradni?" Ha ezen elgondolkodunk, válaszokat kaphatunk magunkban, és ha válaszokat nem is, kérdéseket igen. Kérdéseket, amik elvezetnek a válaszokhoz.

A szürkületben egy-egy vitorlást látok-, mint sirályok úsznak éjszakai pihenőjük felé. Nem is vettem észre, de már könnyeim folytak. Hullottak a Balaton sima tükrébe. Néztem a cseppeket, hogy mossák le a hullámok a forró sziklákról. Mintha törölgette volna arcomat hűvös tenyerével.

„Viszlát, Zoltán!"- tört ki belőlem az elkeseredett két szó. Elindultam vakon, és némán, át a síneken a szállás felé. Hát eljött. Az ígéretet megtartotta. Én pedig egyre lassuló léptekkel, összeszorult torokkal lépkedtem visszafele. A szél erősödött, bennem minduntalan feszítő érzések kavarogtak. Futva rohantam vissza az állomásra. Leültem.

Balatonszemes-Budapest. Robogott a gyorsvonat, magával húzva álmaim, vágyaim, szerelmeim...de gyászom kék mozdonykocsiját a szemesi peronon lecsatolta.

 

Fotó: Takács Zsolt: Balatonszemes-2009.08- Nyári emlék


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Ágnes
#5. 2011. július 11. 22:13
Igazán szívből jött, örülök, hogy sikerült átadnom, amit akkor, ott éreztem.
Köszönöm szépen!
Juhász Kató
#4. 2011. július 11. 22:03
Igazi, - a halált is legyőző - szeretetet tükröző írás.
Ágnes
#3. 2011. július 11. 21:59
Köszönöm a kedves hozzászólást!
janos
#2. 2011. július 11. 21:04
Megható, érzéki írás.
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek