Szelence

...

Meg lett írva, megszülettem. Talán a sors keze játszott közre, de lehet, hogy az akarat.
Az önfeledten nevető gyermekkor csak felszínes képként mutatkozott meg, senki sem sejtette, mi rejlik a ládában. Kincsesláda, vagy esetleg csak egy kopott ládika? Valahol a kettő között lehetett.. A ládika falának hátulsó része karcos és megrongálódott, míg az elülső ugyan olyan, mint amikor kifaragták. Legalábbis ezt mutatja. Villámlott, dörgött, szakadt az eső, süvített a szél, faágak szakadoztak. Olyan sérüléseket állt ki a kazetta, amik mély nyomokat hagytak rajta, amiket senki sem tudott kijavítani. Majd csak állt érintetlenül évekig, próbálta önmagát megcsiszolni. Lassan minden hézagot eltűntetett és újra fénylő borítással díszelgett.
Éltem a megszokott, körforgás-szerű, unalmas életemet. Barátokat szereztem, barátokat vesztettem. Éltem is, meg nem is. Aztán új utak nyíltak előttem, félve ugyan, de belevágtam. Rengeteg boldog pillanat birtokába jutottam. Barátok, szerelem, boldogság, nevetés - igazi értékké váltak. Megtanultam, milyen kincsként tekinteni emberekre, akik a társaimmá váltak. Majd jött a keserűség, elkövetkeztek a felhős napok. Volt egy pillanat, amikor a magány felülkerekedett rajtam. Megannyi súly gyötörte lelkemet, és azok nem tudtak megnyugvásra lelni. Feleletet keresve botorkáltam gondolataim mezején. Egy sűrű, tövises mélységben, ahol a csend uralkodik és a káosz. Kiadtam magamból, nem segített. Írni kezdtem, nem volt más csak én, és a kis birodalmam. Ahol gondtalan a nyugadalom, nem változnak a madárdallamok. Ha gond árasztotta el elmémet, csak írtam.
Egy tavasszal beköszöntött a változás szele. Új virágok nyíltak, vörösen lángoló pipacsok - a szerelem jele. Amelyek oly gyöngék, hogy egy gyenge fuvallat megfosztja őket ékeitől. Sajnos a szél áramlani kezdett, egyre erősebben fújt, míg tornádóvá nem vált. És a pipacsokból semmi sem maradt.
A szerelemnek hitt érzés szerte foszlott, egy barátság gyökereit kirángatta a vihar a földből. Ám egy másiké megerősödött.
Erősnek kellett lennem, újra talpra álltam. Hiába éreztem vészni mindent, ami fontos volt, szembefordultam a kínnal és újra nevettem. Egy rózsaszálnak megmaradnak a tüskéi akkor is, ha letépik a bokorról. És ezek a tövisek megvédték. Elvetettem a régi barátság magvait, amik újragyökereztek.
Megbizonyosodtam róla, hogy erős vagyok, erős a lelkem.
Újra derűre kapott a jókedv, és megismerkedtem valakivel, aki mindennél többet ér: egy igaz szerelem lett rabul rajtam. Egy őszinte, nyugodt érzés, ami forrón lángol, amit egy árvíz sem oltana ki.
A lány megnyugvásra lelt. Önfeledten nevethet. A szelence új élményeket zár magába, a pipacsok ismét vöröslenek, és a rózsa új bimbót hajtott.
És a lány tovább ír, követi álmait, hiszen már rájött, mi az ami fontos a számára, és az egy toll és egy papír.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#2. 2011. október 21. 08:22
"egy igaz szerelem lett rabul rajtam" - érdekes megfogalmazás :-)))
Erősnek kell lenni, bizony, mert az élet is erős....
Örülök, hogy végre hosszabbat is írtál!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek