Szabó Gitta: Manka és Manó

"- Visszaültetem! - mondta hangosan, és már éppen felállította a növénykét, mikor cérnavékony hangocska kacagását vélte hallani."

Manka és Manó

 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren túl, de még az Üveghegyen innen, az Ezüst erdő közepében volt egy aprócska rét. Ez a rét arról volt híres, hogy rajta a fű mindig zöld volt. Soha el nem száradt egy szál sem belőle, mert a jó öreg Nap minden reggel kristálytiszta harmattal öntözte. Ezért hálából a fű szépen zöldellt, és ha a szél végigfutott rajta, selymes susogással táncolt, hogy felvidítsa az ég Királyát. Sajnos hiába táncolt a fű, a Király arca nem lett vidámabb. Sokszor sóhajtozott, ilyenkor ködbe borult az egész Ezüst erdő.

Történt egyszer, egy tavaszi napon, mikor az égen a gólyák hazatértek hosszú vándorútjukról, hogy a gólyacsapat legifjabb tagjának a lábáról pontosan a rét közepére pottyant egy üresen tátongó csigaház. Épp csak földet ért, még a fűszálak meg sem hajolhattak súlya alatt, mikor Manka tündér, aki a tavaszi első szárnygyakorlatait végezte, meglátta, és azon nyomban birtokba is vette. Gondolta, már úgysem kell a gazdájának, hát ne álljon ott üresen. A rét is tetszett neki, így véglegesen beköltözött. Úgyis új lakást keresett magának, mert a tavasz beálltával az ébredező rovarok felfalták lapulevél-otthonát, és hajléktalanná vált. Nagy szerencséje volt, hogy ez a csigaház az útjába került. Szépen kitakarította, csinosítgatta, kedvére szépítgette. Épp elég tágas volt ahhoz, hogy ha lenne fiacskája, bővel elférnének benne mindketten. El is szomorodott ettől a gondolattól, mert hiába vágyott rá, eddig még nem talált magának gyermeket. Hogy bánatát elűzze, gyorsan kiröppent a rétre, és telehintette különböző magokkal.

Egy reggel vidám csilingelésre ébredt! Kinézett csigalakásának ablakán és látja ám, a rét tele van pompás harangvirágokkal. Azok csilingeltek ily vidáman. De nem csak ők voltak jókedvűek, hanem az öreg Nap is. Boldogságában csodálatos szivárványt festett az égre. Manka tündér sem tétovázott. Kiröppent a szabadba, körbeszárnyalt a virágok között, és mindegyiket egyesével köszöntötte. Ekkor a Nap közel hajolt hozzá. Sugarával megérintette a tündér arcát, megsimogatta, és így szólt:

- Kedves Tündér! Köszönöm neked ezeket a virágokat! Oly rég vágytam rájuk!

A tündér meglepődött.

- De hiszen én nem is tettem semmit! - válaszolta a Napnak kipirult arccal.

- Dehogyis nem! A legszebb ajándékot adtad nékem! Ezért kérhetsz tőlem bármit! Ígérem, teljesíteni fogom!

- Tudod, Kedves Nap! A leghőbb vágyam, hogy legyen egy fiacskám. Már nem vagyok fiatal, és nincsen kire hagynom a tudományom. Egyre nehezebb virágokat ültetni! Ha már nem leszek, ki fogja a világot virággal borítani?

Telt-múlt az idő. A Nap reggelente mindig felkelt, majd alábukott, átadva helyét az estnek. Az évszakok sorra követték egymást és Manka tündér minden tavasszal szorgalmasan szórta a virágmagokat, melyek a Nap legnagyobb örömére csodálatos, színes virágmezővé nőttek. Volt köztük kankalin, pipacs, kamilla, mesés csillagvirág, és nem utolsó sorban gyönyörűséges gólyahír. Mind-mind szemet gyönyörködtető volt, de a tündér már nem tudott örülni nekik. Hiába volt a világ legszebb mestersége az övé, egyre csak szomorkodott. Egyre bánatosabb lett. Csak várta, hogy az ígéret végre megvalósuljon. Hosszú évek óta csak várja, csak várja, hogy egyszer teljesüljön a vágya! Nem telt el nap, hogy ne sírva aludt volna el, és ne imádkozott volna egy fiúgyermekért. Így köszöntött rá a következő tavasz. Lelkiismeretesen végezte ismét a dolgát. Sorban ültette a virágmagokat, mikor hirtelen figyelmes lett egy vékony kis ágacskára. Kíváncsian röppent oda hozzá. Alaposan megnézte, vajon mi lehet az. Úgy látta, ez bizony egy rozmaringágacska, melynek magját még biztosan az őszi szél szórta el a fű közé, és most kihajtott, de sajnos a magocska, amiből a gyökere nőtt, kifordult a földből.

- Visszaültetem! - mondta hangosan, és már éppen felállította a növénykét, mikor cérnavékony hangocska kacagását vélte hallani.

- Nofene! Csak nem ment el az eszem vénségemre? De nem! Mégsem kergültem meg! Hiszen ismét hallottam a kacagást!

Hogy megbizonyosodjon róla, hogy ép az elméje, csendben maradt. Meg sem mozdult, lélegzetét is visszafojtotta, úgy fülelt. Ismét hallotta a kacagást. Tisztán kivehető volt, és már azt is tudta, honnét jön a hang.

Óvatosan, hogy a növénykét meg ne sértse, és a gyökereit is épségben hagyja, lefejtette a maghéjat a zsenge ágacskáról. A szemei elkerekedtek attól, amit látott. Egy gombostűfejnyi manó ücsörgött a héj közepében. Ránézett porszemnyi szemecskéivel és így szólt:

- Mama!

Manka tündér arcán a boldogság könnycseppjei gurultak végig. Két ölelő karjába vette Manót, a szőke hajú fiúcskát. Ekkorra a Nap is felkúszott égi trónusára és mosolyogva nézte a boldog Manka tündért.

Megsimogatta a virágtündér arcát, megcsiklandozta a gyermek nóziját, és örök hálája jeléül ismét egy csodálatos szivárványt festett az égre, melynek most volt egy halványabb kísérője is.

Itt a vége, fuss el véle!

 

2014-03-01

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Gitka_61
#3. 2014. április 9. 15:30
Drága Csilla!

Hálásan köszönöm kedves szavaid! Örülök, hogy tudtam láttatni a történetet.

Köszönöm, hogy írtál! Ölellek! Gitta
előzmény: Csilla hozzászólása, 2014. április 6. 20:14
Csilla
#2. 2014. április 6. 20:14
De kedves kis tündérmesét írtál, Gitta.
Szinte láttam a Rétet, amint szépül, változik......
Manka és Manó egymásra találása és boldogsága derűssé tette az estémet :-)

Szeretettel ölellek:

Csilla
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek