Szabó Gitta: Hangok odaátról

"Élek!!! - zakatolt az agyamban..."

 Halk szavak, apró neszek, sebes léptek zaját hallottam valahonnét messziről. Nem érzékeltem semmit. Súlytalannak éreztem magam. Szürke alagútban úsztam egyre felfelé, majd hirtelen, mint mikor a hóhér fénypallósa lesújt, olyan erővel zúdult rám egy fénynyaláb, majd aranylón vett körbe. Különös, lágy mennyei zene csendült, mintha angyalok énekeltek volna.

 - Meghaltam! - Hasított belém egy gondolat. - Ez őrület! Nem, ez nem lehet! A gyermekem odahaza vár reám! Nem és nem! - kiáltottam, lázadtam a tény ellen. Nem akartam elfogadni. - Kicsi lányom! Mi lesz veled nélkülem? Tudod, különleges ajándékkal készültünk a születésnapodra. Apuval együtt nagy titokban tartottuk, hogy igazi meglepetés legyen. Tudod egy kistestvért kaptál volna tőlünk.

 Míg ezek a gondolatok keveregtek a fejemben, egyre csak úsztam fel a fénynyalábon, ám mind nehezebben jutottam előre. Valami hatalmas erő húzott visszafelé, miközben a fénynyalábból egy angyal lépett elém, és jobb kezét felemelte.

 - Állj meg! Neked még nincs itt az időd! Menj vissza a Földre, és fejezd be a dolgod, amit elkezdtél! - és ahogy jött, úgy tűnt el, hirtelen, észrevétlenül.

 Az erő egyre jobban húzott, szívott visszafelé. A szavak, izgatott motozások, sustorgások egyre hangosabbá váltak. Hirtelen, mint mikor az újszülött kicsusszan az anyukája pocakjából, és szemébe világít az erős fény, ugyanolyan erővel csúsztam én is vissza a valóságba.

 Szemeimet bántotta a vakító világosság, ezért csak résnyire nyitottam őket. Fájt látnom. Körülöttem fehér ruhás emberek sürögtek. Oldalra billentettem a fejem, és bizonytalan körvonalait látva egy infúziós állványnak, döbbentem rá, hogy kórházban vagyok. 

 - Gyógyszer allergiás vagyok - suttogtam alig mozgó szájjal, szinte csak ösztönösen -, és talán terhes!

 Újra elfeketedett minden. Ki tudja, mikor, mennyi idő múlva, heves fájdalmakra ébredtem. A fejem olyan éles fájdalommal hasogatott, hogyha lett volna erőm biztosan, sikítok. De nem volt, így csak hunyorogva néztem a plafont.

- Balesete volt - szólalt meg mellettem egy hang. A hang irányába fordítottam fejem. Egy fehérruhás ápolónő ült mellettem. Amint észrevette, hogy magamhoz tértem, azonnal hívta a kezelő orvost.

 - Végre magához tért! Most már nem lesz semmi baj! - mosolygott megkönnyebbülten nézve az orvosra, majd rám.

 - Élek!!! - zakatolt az agyamban, dobogott a halántékomban, lüktetett az ereimben a felismerés...