Rózsabimbó

Meseszombatra - Illusztrálta: Mészáros Zsuzsa (Amishael)


Volt egyszer egy királylány, aki olyan szép volt, amilyet százhúsz évenként csak egyszer hord hátán a föld. Csakhogy sokat szomorkodott, senki sem látta mosolyogni, nevetni a királyi udvarban. A lány lassan felcseperedett, eladósorba került. Öreg király apja férjhez szerette volna adni, így hát magához hívatta a szomorú királylányt.
- Eljárt az idő felettem, szakállam térdig ér már és fehér, mint a hó. Maholnap meghalok, és uralkodó nélkül marad az ország. Férjhez kell menned mielőbb - mondta a király.
- Várj még apámuram, majd csak találok valakit, akihez feleségül mennék!
- Nem várhatok tovább. Trónörökös kell, különben a főurak harcba szállnak a trónért halálom után, és romlásba döntik az országunkat.
- Akkor is én akarom kiválasztani a jegyesemet! - szegte fel mosolytalan arcát a királylány.
- Kedvedre válogathatsz a jelöltek közül - nyugtatgatta az apja. - Kihirdettetem, hogy várjuk a kérőket: délceg királyfiakat, nemes hercegeket, lovagokat, bátor vitézeket. Biztosan megtalálod közöttük a hozzád illőt.
A királyi palota udvarába nemrégiben egy fiatal kertészlegény került. Igazából senki se tudta, honnan érkezett; a király azt hitte, hogy a királyné fogadta fel, ő pedig, hogy a férjura. Egyszer csak megjelent, de mintha mindig is itt lett volna. Olyan szeretettel gondozta a növényeket, mint még soha senki. Alighogy munkába állt, hozzáfogott, hogy az elvadult parkot rendbe hozza, és rózsalugast alakítson ki a közepén.
A szomorú királylány mind gyakrabban járt a kertben. Kedvére kószált az egyre szépülő sétányokon, miközben a kertészlegény nem zavartatta magát, tette a dolgát. Gyomlált, kapált, metszette a fákat, újabb és újabb növényeket ültetett. Nem mondták neki, hogy mit tegyen, tudta magától - sokkal jobban, mint bárki más.
A királylány a séták végén csendben elüldögélt egy padon. Kicsit felvidult a legény szorgoskodása láttán, ahogy sietség nélkül egyik virágágyást a másik után ásta fel. Időnként ránézett a szépséges leányra is, kit ugyanúgy számon tartott, mint a virágjait. Ha találkozott a tekintetük, a királylány úgy látta, hogy a fiú szeme időnként zöldre, barnára vált, s néha mintha aranyszínben csillogna.
Mint most is, midőn a királylány feldúltan leszaladt a rózsakertbe, mely csaknem elkészült már. Barátságos zugok, lugasok várták, hogy megteljenek élettel, amikor tavasszal virágokba öltöztetik őket a rózsák.
Kevés szót váltottak eddig, de a királylány ki akarta önteni szívét a legénynek; elpanaszolni, mit parancsolt az édesapja. Épp szóra nyitotta száját, amikor a legény ránézett. Tekintetében aranyvirágok nyíltak.
- Rózsabimbó - mondta.
A királylánynak elakadt a szava. Senki sem szólt még hozzá ilyen meleg hangon. Nagyot dobbant a szíve, és ezzel minden a helyére zökkent. Hívták, ahogy hívták, volt, amilyen volt, új nevével megújult maga is.
És a kertészlegény egy rózsapalántát nyújtott át neki. Nem kellett mondani, se mutatni, mit kezdjen vele, tudta magától - mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nekiállt ültetni. Mikor az utolsó rózsatő is helyére került a kert közepén, a lugas megtelt a virágzás ígéretével.
Másnap kidobolták, messzi birodalmakba pedig futárok vitték el a hírt, hogy mátkát választ a szépséges királykisasszony. Várják a kérőket, és akit megszeret, annak adja a kezét.
A következő reggel hét ágra sütött a nap, ám a királylány nem ébredt fel. Hiába keltegették szép szóval, gyengéd rázogatással, kemény parancsszóval, de még az ágyúdörgés sem hatott. A hosszú sorba összegyűlt kérők szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, ki honnan jött.
A királyi szülők megrémültek: most mi tévők legyenek? Hogyan ébresszék fel a királylányt? Az udvarba rendelték az ország összes gyógyítóját, javasát. Mindet meghallgatták, de hiába - senki se tudott segíteni.
Végül az udvarmesternek támadt egy ötlete:
- Uram, királyom, van még valaki, aki talán segíthet. Országunk északi határán, a sarki fények ege alatt él egy vénséges vén bölcs. Sohasem mozdul ki az otthonából, csak százévenként egyszer. Parancsodra elküldöm hozzá a leggyorsabb futárt.
- Hagyd, magam megyek hozzá személyesen! - pattant fel trónjáról az uralkodó.
Száz vitéz kíséretében, hosszú kocsikázás után az északi határhoz ért a király, s rá is bukkant a bölcsre. A bölcs vénember meghallgatta, mi járatban van, végigsimította szakállát, és így szólt:
- Felébred a lányod, ha olyan kérőt talál, akihez szívesen hozzámenne.
- Hiába kérettem hozzá a jobbnál jobb jelölteket, észre sem veszi őket, olyan mélyen alszik! Mit tegyek hát? - tördelte kezét az uralkodó.
- Van egy bűvös kagylóm. Arról nevezetes, hogy aki füléhez emeli, annak a hangját hallja belőle, ki utolsóként a szíve fölé tartotta. Ha lányod felismeri benne a jövendőbelije hangját, meglátod, egykettőre felébred!
Az öreg felnyitott egy vasládát, kiemelt belőle egy ezüst ládikót, abból pedig egy arany szelencét. Kivett belőle egy gyöngyházfényű kagylót, és átnyújtotta a királynak.
- Add hírül a kérőknek, hogy maradjanak otthon. Futárjaid felkeresik őket a bűvös kagylóval, s hangjukat abban megőrizve, elviszik a királylányhoz. Akinek a hangjára felébred, annak lesz a felesége.
- Mit kívánsz fizetségül a bűvös kagylóért? - kérdezte a király.
- Az égvilágon semmit, csupán hogy ott lehessek az esküvőn. Fél esztendő múlva letelik a száz év, ideje kimozdulnom. Úgy sejtem, lakodalomban fogom megmozgatni öreg csontjaimat!
Az uralkodó megköszönte a segítséget és hazatért kíséretével. Úgy tett, ahogy az öreg tanácsolta. Küldöncei sorra felkeresték a kérőket, s elvitték hangjukat a királykisasszonyhoz.
A legkülönfélébb birodalomban jártak a követek. A Szélkirályfinál tett látogatás után orkán bömbölt a királykisasszony füléhez tartott kagylóból, ám ő meg sem rezdült. Jégkirályfitól széthasadó jégtáblák, jéghegyek sikolyát hozták a futárok, Tűzhercegtől pedig rőzseláng pattogását, égő fatörzsek ropogását. Tenger hercegétől hullámhegyek morajlását gyűjtötték be, Sziklakirályfitól pedig kövek csikorgását, leomló sziklafalak robaját.
Volt ott mennydörgés, dobpergés és csatazaj, vigasság és hazug szónoklat, bűbájos ének, ékesen csengő beszéd, ám a királykisasszony nem ébredt fel. Úgy aludt, mint aki örökre elszunnyadt.
A fél esztendő lassan letelt, időközben kitavaszodott. Kihajtottak a rózsatövek, bimbókat növesztettek és pompás színekbe öltöztették a kertet.
Már nem volt kihez küldeni a futárokat; a bűvös kagyló ott árválkodott a királylány mellett. Egyetlen jelölt sem volt már, kinek hangját ne hallhatta volna az alvó leány.
A király csüggedten üldögélt trónusán, mikor kopogtattak a kapun. Az egyik futár kért bebocsátást.
- Engedjétek be! - szólt az uralkodó. - No, mi járatban vagy, fiam?
- Felséges királyom, életem a kezedbe ajánlom, ismerek valakit, akivel még nem tettünk próbát. Pedig ő lehet a legalkalmasabb jelölt. Ha szavadat adod, hogy engeded hozzámenni a lányodat, bárki legyen is az, szívesen elvinném hozzá a bűvös kagylót!
Meglepett csönd támadt. A király kihúzta magát a trónján, és így szólt:
- Legyen úgy, fiam, és járj szerencsével! Akinek hangjára felébred a lányom, és szívesen hozzámegy: áldásomat adom rájuk.
Átnyújtotta a futárnak a bűvös kagylót, ő pedig szaladt vele a lugasba. Odatartotta a kertészlegény szíve fölé, aztán sietett vissza a királyhoz, aki meglepődött a futár láttán.
- Mi történt, fiam, el se indultál még, vagy vissza kellett jönnöd a kérőhöz vezető útról?
- Már meg is hoztam, királyuram a kagylót, tegyünk próbát vele!
A király nagyot nézett, de aztán a csodálkozást izgalom váltotta föl. Szaladt az uralkodó, kezében a kagylóval, utána pedig az udvari nép. Meg sem álltak az alvó királylányig, akinek füléhez királyapja saját kezűleg tartotta a bűvös kagylót. Lélegzetvisszafojtva várták a hangot, de semmi se történt. Akkora volt a csend, hogy mindenki hallotta a saját szívverését, sőt még a többiekét is.
Az uralkodó tanácstalanul nézte a kagylót, füléhez emelte és belehallgatott. Néma csend. Újra odaillesztette a leány füléhez, erősen tartotta. Mi ez, rossz tréfa, vagy elvesztette bűvös erejét a kagyló?
A királykisasszony azonban ekkor sóhajtott egyet. A király remegő kézzel szorította lánya füléhez az elnémult kagylót. Mit hallhat benne, amikor ők semmit?
Ám a királylány egyszer csak kinyitotta a szemét, és felült az ágyon. Hiába szólt hozzá az apja, csak nézett maga elé. Aztán felkelt, és ahogy volt, hálóköntösben elindult kifelé, mint egy alvajáró. A király intett, hogy kövessék. A még meg-megtántorodó királylány mögött felséges apja lépkedett a bűvös kagylóval, utána mindenféle rendű és rangú udvari nép. Így haladtak teremről teremre, lépcsőről lépcsőre, mígnem a palota udvarára, majd a rózsakerthez értek. A királylány megtorpant a kapuban, de aztán az ezerszám nyíló rózsák ösvényére tért, mely a lugashoz vezetett.
A kert parázslott a szirmoktól, bódító illatfelhő gomolygott mindenütt. Egy aranyszínben játszó rózsabokor mögött a kertészlegény állt.
- Hát itt vagy, Rózsabimbó - szólította meg a leányt. Hangjára az magához tért, szemeit a fiúra emelte.
- Hozzád vezetett a kagyló csendje. Tiéd a szívem - mondta mosolyogva, és odaszaladt a kertészhez.
Megölelték, megcsókolták egymást, s úgy fonódtak össze egymás karjaiban, mint a rózsatő két ága. Rózsabimbó kivirult hát, mint a kert legszebb virága!

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#5. 2014. november 29. 14:10
Javítás: Meséimet nem kifejezetten gyermekeknek írom... (elnézést)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2014. november 29. 14:07
Fer-Kai
#4. 2014. november 29. 14:07
Sajnos nem ismerem "A gőgös hercegnő" című filmet, és a meséjét sem, ha megjelent írásban is, magyarul.
Az itteni mesében Rózsabimbó nem volt gőgös, csak nem érte be külsődleges rangokkal felcicomázott jelöltekkel: neki olyan társ kellett, aki belsőleg, szellemi értelemben nemes, értékes.
Persze lehetséges, hogy a cseh mesefilmben is hasonlóképp történt, és akkor az ottani hercegnő is csak látszólag volt gőgös.

Meséimet csak nem kifejezetten gyermekeknek írom, mint ahogy a népmesék sem gyerekekhez szóltak régen, bár a felnőttek az arra érett gyerekeket azért beengedték maguk közé. Talán egy-másfél százada terjedt el, hogy a mese kifejezetten gyermekeknek való - akkortájt, amikor a felnőtteknek már nemigen volt élő kapcsolatuk a transzendens világgal, s túlontúl átitatta életüket a haszonelvűség.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek