Rövid történetek az életemből: Minden út Kishegyesre vezet, Az esti iskola Kishegyesen

Megadom neki így is úgy is a kettest.

 

Minden út Kishegyesre vezet

 

Vanja elköltötte az összes pénzünket, meglopta a szövetkezetet, én meg a kislánnyal ott maradtam majdnem minden nélkül. Elfogyott az összes ennivaló, a lánynak, aki vigyázott a kislányra, azt mondtam, nem kell főznie. Tanítás után, amikor a lány elment, vízzel az utolsó marék lisztet meggyúrtam, gázon megforrósítottam a palacsintasütőt, megpirítottam rajta a lisztet, és a kislányomat a felével megetettem, a másik felét reggelre hagytam. Én akkor már több mint egy hete nem ettem egy falatot sem. Lézengtem, mint a lipántos csirke. Az iskolában sajnos nem tudtam tartani magam tovább, és elveszítettem az eszméletemet. Orvost hívtak. Mikor magamhoz tértem, megkérdezte tőlem az orvos, hogy mikor ettem utoljára. Megmondtam neki. Nem mentem haza, hanem végigtanítottam az aznapi óráimat.

Mikor hazamentem, lefeküdtem, mert közel voltam az ájuláshoz. Utánam nem sokára jött Viki. Hozott egy üveg lekvárt.

- Elfogadod tőlem? Tudod, annyit főztem, nemsokára itt az idei termés. Nem tudok mit csinálni vele.

- Elfogadom. Isteni finom íze volt, pedig nem szeretem a lekvárt. Csipegettem belőle, maradjon minél több a kicsi lányomnak. Evett a szentem tele szájjal, csillogó szemekkel.

Másnap alig értem haza a tanításból, Viki ismét ott volt nálam.

- Ha Istent ismersz, kérlek, gyere el hozzánk. Lali rögtön jön az iskolából, én meg megyek az iskolába, az ebéd meg sehogy sem áll. Segíts nekem!

Barátok voltunk, úgy gondoltam, hogy az természetes, ha elmegyek segíteni, csakhogy nem kellett segíteni, mert az étel teljesen készen volt. Rögtön tudtam, azért hív, mert félt engem, mert tudja, hogy semmim sincsen. Odafordultam hozzá, a szemem elhomályosult a nedvességtől. Ránéztem Vikire, aki tudta, hogy én tudom a huncutságának titkát. Mosolygott. Szép arca, mint a pajkos gyereké, jóságtól áradt, és Gócikámmal kezdett játszani.

- Figyelj ide Viki. Elfogadom a segítségeteket, azzal, hogy elsején kifizetem az ebéd árát. Jól tudom, a jóságot megfizetni nem lehet, de értékelni annál inkább kell.

Megbeszéltük azt is, amikor Lali hazajött, hogy az anyámhoz elviszem Gócikámat, így nem lesz szükségem a lányra. Nem sok idő van az év végéig, akkor szándékozom hazamenni. Nekik bizalmasan elmondtam, hogy szeretnék visszamenni Kishegyesre. - Azt írta az anyám, hogy beszélt az igazgatóval, szükségük van szakemberre. Adjam be a kérvényt. Most, ha hazamegyek, megteszem.  Ha sikerül, elhagyom ezt a falut, ahova nem sok szép emlék fűz, ami a családi életemet illeti. A kollegákat, gyerekeket szeretem, az embereket is, de távol a világtól nem szeretnék maradni.

Hazavittem a kislányt az anyámhoz. Elmentem a kishegyesi iskolába, beadtam a kérvényt, és biztosított az igazgató, egyetemi végzettséggel nem jelentkezett senki, tehát vegyem úgy, hogy a kishegyesi tantestület tagja vagyok ismét. Majd megszakadt a szívem, amikor elváltam a kislányomtól. Picsogva váltam el drága kicsi lányomtól, de tudtam, jobb helye lesz az anyámmal. Mivel elváltam, nem lesz, aki elköltse a pénzemet italra, mi ketten a kislánnyal majd vidáman megélünk, ha hazajöttem Kishegyesre.

Egy napig kellett akkor utazni Kishegyesről Székelykevére, mert Belgrádig vonattal utaztam, azután várni kellett órákat a páncsovai autóbuszra. Ott megint várni kellett a kovini autóbuszra. Ha az ne adj Isten, de késett, akkor Székelykevére csak gyalog lehetett eljutni, vagy drága pénzért a hotelban megszállni. Amilyen szerencsés ember voltam, persze hogy elment az utolsó autóbusz Székelykevére. Megduráltam magam, és a kukoricaföldeken keresztül elindultam a falu felé. Nem mondom, hogy mindegy volt egyedül átvágni a határon. Utólag még ijesztgettek is: az elmegyógyintézetből van, hogy megszöknek a betegek. Volt már olyan eset is, amikor a falutól távolabb levő házban megölte a szökevény az asszonyt, és paprikást főzött belőle, mire rátaláltak. Soha többé ilyen figyelmetlenséget ne kövessek el! Borsódzott a hátam, de mégis van szerencsém, vagy a jó Isten védett meg a veszélytől.

Első utam Vikiékhez vezetett. Elmondtam nekik: sikerült.  Elmegyek, de addig nem mondok fel, amíg pozitív választ nem kapok. Pár napon belül levelem érkezett. Benne az állt, hogy állandó munkaviszonyra felvettek az iskolába, igaz, csak szerb nyelvet tanítani, de elvállaltam ezt a variációt is.

- Tudod Viki, egy valami miatt, jobban mondva egy valaki miatt maradtam volna itt Székelykevén.

- Sejtem.

- Igen?

- Tudod, vagy az új katolikus papnak kellene levetkőznie, vagy nekem kellene elhagyni a tanügyet, mert bizony, ha véletlenül összetalálkozunk, nem tudjuk egymásról levenni a szemünket. Sajnos kettőnk lelki kapcsolata szemeink játékán túl nem jutott. Én hazahurcolkodtam.

 

 

Az esti iskola Kishegyesen

 

Tudva levő, hogy a kishegyesiek alig tudnak valamit szerbül. Amikor az állam meghozta azt a rendeletet, hogy minden munkaviszonyban levő polgárnak általános iskolai végzettséggel kell rendelkeznie, akkor sokan elkezdtek munka mellet iskolába járni.

Egész évben hallgatták a tantárgyakat, év végén vizsgáztak. Én is a vizsgáztató bizottság tagja voltam, ami a szerb nyelvet illeti.

Egy ember, aki hadban állt a szerb nyelvvel, meg általában a nyelvekkel, ott izzadt előttünk. A kolleganő nyomatékosan kihangsúlyozva kérte szerencsétlen hallgatótól a melléknév tárgyesetét nőnemben. Megadta a szót is, amely fordításban szépet jelent.

- Na, mondja meg nekünk a  l e p a   szó tárgyesetét.

Az ember vörösödött, pislogott. Láttam, fogalma sincs, mit kell mondania. Hátra húzódtam, nem akartam az egész szót ismételni, csak a végződést súgtam neki. Hitetlenül nézett rám, én meg biztatóan bólintottam neki a fejemmel, jelezvén, hogy mondja nyugodtan. Előre hajolt, és hangosan mondta: puuuu. Azt kellett volna mondania: lepu.

A vizsgáztató kolleganő rám nézett, alig bírta visszatartani a nevetést, és azt mondta:

- Legközelebb rendesen súgj!

Ági, a másik vizsgáztató mosolygott: - Azt a jóságos szívedet. Nem bírtad ki, hogy ne segíts neki!

- Semmi baj se - mondom én a vizsgázónak. Végül is jól mondta. A szó végződésére voltunk kíváncsiak. Szerintem elég volt, ugye tanárnő? - fordultam a még mindig mosolygó vizsgáztatóhoz. Elmehet a hallgató?

- Elmehet - válaszolta Zsuzsa.

Mikor a vizsgázó kiment a teremből, kitört belőlünk a nevetés.

- Megadom neki így is, úgy is a kettest. Nem buktatom meg. Most hívom a következőt, Te meg ülj egy kicsit hátrább tőlem, hogy ne lássalak.

- Rendben van, hátrább ülök, Te meg nekem ne akuzativozz, hanem egyszerű kérdéseket adj fel, különben itt ülünk reggelig.

 

 

 

 

Folyt. köv...

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mara
#18. 2015. július 26. 16:21
Ölellek, drága Andykám, és köszönöm a legszebb elismerést, amit valaha is kaptam: Mara
andor
#17. 2012. augusztus 25. 18:35
Kedves Móra Mara!
A megszólítás nem elírás,hanem egyszavas elismerő vélemény! Gratulálok! Andy
Mara
#16. 2012. augusztus 24. 12:55
Draga Lyza,
szep elismereded igazan jol esett. Koszonom.
Szeretettel: Mara
Mara
#15. 2012. augusztus 24. 12:53
Draga Csilla, meghatodva olvastam szavaidat. Remelem a gyerekeimnek kell a tamasz,es ezert keveredek ki a bajbol. Most megint a hullamok osszecsaptak a fejem felett, de hiszek Isten segitsegeben, mert nelkule nagyon nehez lenne.
Koszonom az elismerest a 2. irashoz.
Szeretettel: Mara
Mara
#14. 2012. augusztus 24. 12:47
Draga Zsuzsa, az embernek nincs mindif ideje velemenyezni az irasokat. Megertem. Koszonom, hogy elolvasod.
Szeretettel: Mara
Mara
#13. 2012. augusztus 24. 12:44
Drag vagy, kedves Fer-Kai. Koszonom szepen.
Nem vagyok odahaza, es Toled kulon bocsanatot kerek ezert a formedvenyes irasert.
Szeretettel es koszonettel: Mara
Mara
#12. 2012. augusztus 24. 12:39
Koszonom kedves Kato,
az eletoszton es a gyerek mindennel erosebb.ľSzeretettel: Mara
Mara
#11. 2012. augusztus 24. 12:36
Igen kedves EliA Beth.
syeretettel:Mara
Lyza
#10. 2012. augusztus 23. 16:23
Hmmmm...Ismét egy fájó pontja életednek, de azért mégis ember maradtál, kedves Mara a szegénység ellenére is... Kész regény az életed...Szeretettel ölellek: L.
Csilla
#9. 2012. augusztus 23. 16:20
Kedves Mara!
Te a szerencse lánya vagy, még akkor is, ha ez egy kicsit furán hangzik. Veled valami különös terve van/volt a Jóistennek.
Az esti iskola Kishegyesen c. rész nagyon komikus :)
Döme Zsuzsa
#8. 2012. augusztus 23. 11:05
Ha nem is írok mindig kommenteket, folyamatosan figyelemmel kísérlek.Köszönöm, hogy megosztottad velünk-velem az életedet. Erőt ad mindnyájunknak.
Fer-Kai
#7. 2012. augusztus 22. 19:23
Kishegyes most már nemcsak Rúzsa Magdolnát és Lajkó Félixet fogja eszembe juttatni.
Juhász Kató
#6. 2012. augusztus 22. 16:04
Akik önzetlenül segítenek másokon, azokat Isten is megsegíti. Sok olyan emberre volna szükség ma is, mint Viki volt.
Megdöbbentően nehéz sorsod lehetett, elismerésem, hogy mindig fel
tudtál állni.
Eliza Beth
#5. 2012. augusztus 22. 13:24
Az egész könyvet feltetted, Mara?
Mara
#4. 2012. augusztus 22. 12:15
Koszonom kedves Balage az elismeresedet.
Szerintem ne valts kepet, ez az imidzs, Kulonben is meg egy resz van hatra, NEM AZ ELETEMBOL, HANEM A KONYVBOL.
Szeretettel: Mara
Balage
#3. 2012. augusztus 22. 06:43
Apropó!
Ne váltsunk majd valamikor képet?
Balage
#2. 2012. augusztus 22. 06:41
Nagyon tetszett ez a rész is. Az előző kimaradt a nyaralás miatt, de amint tudom, pótlom.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek