Rövid történetek az életemből (14. és 15. rész)

Jé, tényleg - válaszoltam.

 

 

14



Most az jutott az eszembe, hogy nevelőapám meggyilkolása után az anyám állandóan sírt, de nemcsak ő, hanem a kisöcsém is, aki a temetés után három hónapra született. Szép kisbaba volt, csak állandóan sírt az anyámmal. Abban az időben alacsony, masszív, fából készült babakocsik voltak. Arra kértem az anyámat, engedje meg nekem, majd én tologatom a testvérkét, akkor hallgatni fog. Megkaptam anyánk engedélyét a kisbaba tologatására. Ha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, biztos megdorgál, meg ki sem enged az utcára. Ugyanis az sem volt ám mindegy, milyen tempóban haladok a babakocsival, így elhatároztam, elmegyek a Nagyhegynek nevezett dombra, és onnan ereszkedek le a kisöcsémmel. Úgy is lett. Én ráfeküdtem a kocsira, kezemmel irányítottam, csak úgy porzott az út utánunk, és nem képletesen, hanem valóban, mert a kocsiúton vastagon állt mindig a por. Tibike, az öcskös nagyokat nevetett. Tetszett neki a száguldás. Jó darabig így kocsikáztunk. Mikor meguntam, akkorra ő is megnyugodott, és hazamentünk. Anyánk mikor meglátta, hogyan néz ki a babakocsi, megjegyezte: "Uram Isten, hogy milyen poros lett ez a babakocsi!"
"Jé, tényleg" - válaszoltam.

 

 

15



Ahol albérletben laktunk, a házigazdáéknak volt egy fiuk, aki tőlem öt-hat évvel idősebb volt, Rikinek hívták. Nagyon szerettük egymást. Sokat játszottunk együtt. Bevett engem még a focicsapatba is, és megparancsolta: velem nem szabad durván játszani. Télen meg beosztotta az utcabeli fiúkat, hogy huzgáljanak a szánkómon, ugyanis én voltam az egyetlen lány az utcában.

 

Egy alkalommal nagyon nagy bajt csináltunk. Riki valahol talált puskagolyókat, aminek mi igazán megörültünk, mert a parittyánkba jobban beleillett, mint a göröngy. Azért sejtettük, hogy tiltott dologgal parittyázunk, mert elbújtunk a kiskonyha mögötti falnál, amely közel volt az utcai kerítéshez. Elsőnek Riki célozta meg a szomszéd falát, és akkorát dörrent a golyó, hogy ijedten ugrottunk fel. Nekem Riki azt mondta, szaladjunk be a szobába, és bújjunk el az ágy alá. Meg ne mondjam senkinek, hogy mi lőttünk, mert akkor elvisznek bennünket a csendőrök. A szót tett követte. Nem is lett volna ebből nagyobb baj, ha a csendőrök nem éppen akkor haladtak volna el az utcán a ház előtt.

 

Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy valaki rájuk lőtt. Bejöttek a házba, kérdezősködtek. Persze mi is sorba kerültünk. Még pénzt is kínált nekem a csendőr bácsi, csak mondjam meg, honnan lőttek. Én váltig azt hajtogattam, hogy úgy hallatszott, mintha itt lőttek volna, de én nem láttam semmit.

 

Riki másnap az iskolából sírva jött haza. Oda is utána mentek a csendőrök, és ott bevallotta, hogy mi voltunk. Csak az a baj, hogy nem egyedül jött haza, hanem a csendőrök kíséretében, és megmondta Riki, hogy elmesélte az igazat. Most rajtam volt a sor. Nekem is el kellett mesélnem, hogyan örültünk a vasnak, és megmutattam, hova lőtt Riki. Erre odafordult a csendőr hozzám, és azt mondta: "Úgy hallatszott, ugye?" Én nem feleltem semmit, csak az anyám szoknyája mögé bújtam.

 

Mikor elmentek a csendőrök, nekiestem kis buta fejemmel Rikinek, hogy miért árulkodott. Jól összevesztünk, és nem tudtam, milyen csúnya dolgot vágjak a fejéhez, hát azt mondtam neki, még a temetésére sem megyek el.

 

Mennyire igazam lett. Rikiből áldott jó ember lett. Nem tudom már, miért, de tényleg nem voltam a temetésén, pedig utolsó útjára biztos elkísértem volna, megadva Neki a végtiszteletet.

 

 

 

Folyt. köv...

 

Előző rész...

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#11. 2012. január 13. 18:07
Nekem szintén.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. január 10. 08:28
Eliza Beth
#10. 2012. január 12. 11:56
Egyre kíváncsibb vagyok a könyvedre! :-)))
Answer
#9. 2012. január 11. 18:00
Akkor már hárman vagyunk!
Emlékeidet adtad, amit köszönök.
A kép megint lenyűgözött, szerintem ilyen voltál, a kicsi arcocskájára minden rá van írva!
Szeretettel ölellek: answer
Mara
#8. 2012. január 10. 11:27
Kedves Fer-Kai az, hogy ketten is hasonlóan véleményeztétek írásomat, azzal a mai napom, az idő ellenére, széppé varázsoltátok.
Köszönet Nektek érte!

Szeretettel: Mara
Fer-Kai
#7. 2012. január 10. 08:28
Most látom, mennyire rímel ez Zsuzsa bejegyzésére.
Külön öröm!
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. január 10. 08:27
Fer-Kai
#6. 2012. január 10. 08:27
Nagyon tanulságos és jelentős apró mozzanatok.
Ilyen kis csillogó kristályelemekből áll össze kaleidoszkópszerűen az élet.
Mara
#5. 2012. január 9. 16:54
Kedves Csaba,
ezeket a jeleneteket soha sem lehet elfelejteni.Azt a drága szép arcocskát, aki nevet sírás helyet, a csendőr először mosolygós arcát, ahogy kínálja a pénzt, azután meg kemény dorgálását., és akire szívből haragudtam akkor, az áldott jó Rikit.
Szeretettel: Mara
Döme Zsuzsa
#4. 2012. január 9. 15:32
Ilyen belénk ivódott kitörölhetetlen emlékekből, képekből áll össze az élet.
Gratulálok, Mara!
Juhász Kató
#3. 2012. január 9. 14:36
Kedves Mara!
Ahogy olvasom, nem voltál egy átlagos gyerek.
Mindkét eset végződhetett volna súlyosabb következményekkel is, de szerencsére nem így történt.
Kíváncsian olvastam, nagyon érdekes volt.
Bedő Csaba
#2. 2012. január 9. 10:22
Mindkét történetet érdeklődve olvastam. Gondolom a fa babkocsiban száguldó öcsike nevetése, még úgyanúgy él benned, mint a szigorú csendőr szavai. Emlékezni mindig jó, mert az idő ügyenes színezi a múlt szomorkásabb történéseit is.

Szép napot kívánok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek