Ritidius (III)

A szomorú évek ...

 

 

Magányban élni nem valami kellemes. Ezt a legjobban az idősek otthonában éppen tévézgető öregasszony, vagy öregbácsi mondhatja el.
Ritidius iskolai tanulása során, mégis úgy érezte: a magány felesleges, ha ott a tanulás lehetősége. De több dolog bántotta. Először is, osztálytársai nagy ámulatára természetes módon csevegett az állatkertben a delfinekkel. A cápáknak meg pacsit adott, és ennek tetejébe, még egy gyilkos cet is engedte, hogy meglovagolja.
Másodszor: míg az általános műveltségű diák az angolt, németet tanulta, ő valahonnan, isten tudja honnan, megtanulta a görög nyelvet. Harmadszor: mindenki nagy ámulatára, ő volt az egyedüli gyermek, akinek a szeme színe nem változott. Ugyanúgy ébenzöld volt, mint a borostyánkő, haja pedig szalmaszál szerűen terült már szinte őszülő kobakján. Pedig csoda! Hisz holnap tölti be a tízedik születésnapját. Közelít a végzete felé? Ezt nem tudom, s el nem mondhatom, akkor nem lenne értelme ennek a történetnek. Húga, akivel nem is érintkezhetett beszédileg is ügyes volt, bár őt a természet jobban vonzotta, már odáig edzették szerencsétlent, hogy már színházról, karrierről volt szó.
Ekkor határozta el hősünk apja, hogy ezt az ifjú embert bizony katonának fogja adni. Ügyesen bánt ugyanis a fegyverekkel, ezen kívül mesés képességei voltak.
Ám Ritidius sorsa meg volt írva a csillagokban. Egy este, a csillagok alatt feküdt, fürkészte az eget, s látott egy hullócsillagot. Érdekes kívánsága támadt: bár lehetne olyan, mint az Istenek, hogy másokon segíteni tudjon.
Estére viszont valami förtelmes kór ütötte föl nála a fejét. Menthetetlen volt szinte az állapota, hőmérséklete felrúgott 42 fokra is, és úgy ki volt száradva mint egy vásári kofás cigány. Hamar kórházba kellett vinni. Majd amire emlékezett?
Élete legszebb pillanatai, és hogy valami olyan környezetben van, ami nem az élet. Furcsa álmokat látott. Egy fehér világot, ahol mindenkit aszerint büntetnek, ki milyen bűnt követett el, például aki lopott, hiányzott a keze, de egyenrangú volt  mégis minden ember, nem volt se jó, se rossz, csak fehérség.
Ekkor hirtelen felriadt egy kórházi ágyon, és egy ismerős alak nyomta vissza.
Asszony volt, de hangja megnyugtatta, s emlékeztette valakire, valakire akit eddig nem ismert. Ő csak hebegett, habogott, de anyja csendre intette, s arra kérte, legyen türelemmel, idővel megvalósul amit kért, de egy dolgot ne feledjen, ha kérdezik ki ő, csak feleljen ennyit: Vagyok, akinek lennem kell.
Hamar hazaengedték a kórházból, és valami furcsa kezdett a fiú agyában terjengeni. Egy ijesztő gondolat. Például: "Az a tócsa, azért ment arrébb, mert rámutattam?" Hamar rájött, tudja irányítani a vizet, s lassan elérte a tizenkét éves kort. Ekkor már javában duhajkodott erejével, nyitott kocsiablakon lőtte be a vízsugarat, fagyit fagyasztott magának, vagy ha unatkozott, akkor a helyi dombot átalakította szánpályává. Egészen addig, míg nem egy ijesztően csendes nap egy köpönyeges férfi meg nem fogta a vállát.

Folytatás...

Előző rész

Első rész

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Danka Balázs
#3. 2011. március 18. 17:24
Már feltettem ma egy kisebb részt, amint fent lesz folytatom :)
Balage
#2. 2011. március 18. 09:51
Szerintem stílusilag szabályosan látszódik, hogy fejlődsz ;o)
Ettől függetlenül még mindig előfordulnak ilyen mondatok:
"például aki lopott, hiányzott a keze, de egyenrangú volt mégis minden ember, nem volt se jó, se rossz, csak fehérség."
Kíváncsian várom a folytatást ;o)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek