Réti József operaénekesre emlékezünk - Beszélgetés Réti Ágnessel

Réti (Redl) József Ploiesti-ben (Románia) született 1925. július 8-án, és 1973. november 5-én, Budapesten halt meg.

A csurgói Csokonai Református Gimnáziumban ébredt fel érdeklődése a zene iránt. 1942-ben Budapestre költöztek, itt folytatta tanulmányait a pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumban. Először az iskolában tűnt fel hangjával, majd különböző kórusok szólistája volt, végül a Zeneakadémia hallgatója lett, 1953-ban végzett. Még ebben az évben szerződtette az Operaház, melynek haláláig vezető magánénekese maradt. 1956-ban a berlini Schumann-versenyen kitüntető oklevelet, 1955-ben a moszkvai VIT-en aranyérmet nyert. Bár életében a kultúra fura ura megakadályozta a legmagasabb kitüntetés megítélését, az utókor méltóbb módon emlékezhetne, Réti József többet érdemel. Kéretik a mai kultúrászoknak elgondolkodni.

 


Márkus Deák Gábor beszélgetett Réti Ágnessel 

 

Július 8-án szerettem volna, a találkozót, Réti József születésnapján, azonban egyéb elfoglaltságom miatt, majd egy héttel halasztottuk a találkozást. Ági egy Budapest mellett fekvő kisvárosban él. Nehézkes a közlekedés, figyelmeztet, hogy késhet, okvetlenül várjam meg. A megbeszélt időpont előtt fél órával telefonál, megérkezett.  Elemcsere a diktafonban, tíz perc, mosolyog, amikor belépek.

 

Márkus Deák Gábor: Édesapádról feljegyezték, hogy nem csupán gyönyörű hangja volt, kiváló szövegejtéssel bírt, feltűnő, hogy a magyar nyelvterületen kívül, Romániában, Ploestiben született. Eredeti családneve - Rédl - is németesen hangzik.

Réti Ágnes: Apai ágon erdélyi, szatmári származású vagyok. Nagyapám olajmérnök volt, a MAORT-nál (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság), Ploestibe vezényelték. Ott született a három gyerek, apu 1925-ben, a nagybátyám 1926-ban és a nagynéném 1928-ban. Nagyapám szász volt, de otthon magyarul beszéltek. Természetesen mindannyian beszélték a román nyelvet is.

M.D.G.: Mikor kerültek Magyarországra?

R.Á.:  1939-ben kerültek Kanizsára, Bázakerettyére, ahol olajkutak voltak. A csurgói Református Gimnáziumba apu még Rédl József néven iratkozott be. (1949-ben magyarosította a Rédl nevet Rétire. A Réti nevet Kodály Mátrai képek című művének "réten, réten, sej a tari réten" sora ihlette.) 1942-ben Budapestre költöztek.  A Gresham-palotában volt a vállalat központja, itt lett vezérigazgató a nagyapám. Apu a pestszenterzsébeti Kossuth Gimnáziumba került, de már Csurgón karénekes volt, itt tűnt ki énekhangjával. A gimnázium után apu a Műszaki Egyetemre jelentkezett, fel is vették, másfél év után mégis kiiratkozott és a Zeneakadémiára iratkozott be, ahol 1953-ben kitüntetéssel végzett. Közben a Honvéd Művész Együttes kórusában énekelt, majd az együttes szólistája lett.

M.D.G.: A műszaki érdeklődést a családból hozta?

R.Á.: A nagyapám hatása lehetett, hogy a Műszaki  Egyetemre ment, de közben állandóan énekelt.

M.D.G.: A zene korábban is jelen volt a családban?

R.Á.: Nem. Ő volt az első, aki zenével foglalkozott.

M.D.G.: Furcsa, hogy nem követted a zenei pályán.

R.Á.: Ezt a mai napig mindenki megkérdezi. Nekem is szép hangom volt. A Naphegy utcában laktunk, a környéken négy általános iskola volt, az egyik, a Kosciusco Tádé Zenei Általános Iskola, de édesapám a Gellérthegy utcai normál általános iskolába íratott be. Tőle kéne megkérdezni, hogy miért. Hogy nem íratott zenei általánosba, talán kárpótolt azzal, hogy különórákra jártam, amit hatékonyabbnak tartott, gondolom. Karénekes voltam és tanultam zongorázni is.

M.D.G.: A bátyád?

R.Á.: A matematika és a fizika kiválóan ment neki, de hangja nem volt. Minden esetre apu nem akarta, hogy zenei pályára menjek, sőt azt sem engedte meg, hogy kórusban énekeljek. Nagyon féltett, burokban nevelt. Ez magyarázhatja, miért nem a kosciuscoba íratott be. Forgalmas főúton kellett volna átmenni - akkoriban még alig volt autó - a Gellérthegy utcába nem kerültem "nagy" forgalomba. Sokan azt sem tudták, hogy van egy lánya. A bátyámról tudtak, rólam nem, amikor bementem az Opera Clubba, kérdezték a kollégák, Neked lányod is van? "Miért nem említetted?"

M.D.G.: Mit válaszolt?

R.Á.: Már nem tudom. Régen volt. Szerintem mosolygott. Vidám ember volt. Amikor kórházban volt, mindenki tudta melyik kórteremben fekszik, mert kihallatszott a nevetése. Miért nem követtem? A lényeget azt hiszem mondtam, de a zongora tanulás a zeneművészet alapja! Én állandóan „rágtam a fülét", hogy elkísérhessem, amikor külföldre megy. Azt mondta, csak zongorázzak és zongorázzak, akkor én leszek a ZONGORA KISÉRŐJE, ezt akarta, de mire én végeztem a középiskolával, már beteg volt, amit igazán Ő tudott, és érzett, de akaratereje nem engedte, hogy bárkinek is elmondja, főleg nem nekem! 73-ban 19 éves voltam, így kútba esett, amit Ő is szeretett volna velem kapcsolatban, és az élet más irányba sodort (szó szerint), mert mindenkinek, még a családnak is döbbenet volt, hogy ennyi jutott Édesapámból. A betegség okát csak a közvetlen családorvos tudta, de ezt még a családnak sem mondta el, tapintatból, mert tenni nem tudtak semmit. Rettenetesen féltett, és nagyon szeretett. Ugyanakkor Ő intézte, hogy Párizsba utazhassak. 1973-ban ez nem volt egyszerű.

M.D.G.: Ebben az évben halt meg.

R.Á.: A betegsége halála előtt öt évvel kezdődött. Előadásokon lett rosszul, Bécsből mentő hozta haza, de nem volt hajlandó tudomást venni a betegségéről.

M.D.G.: Fontosabb volt a művészet?

R.Á.: Igen. Fáradékony, aluszékony volt, mégis tagadta, hogy beteg lenne. Soha egyetlen próbát vagy előadást nem mondott le, csak közvetlenül a halála előtt, a Karácsonyi oratórium próbáját.

M.D.G.: Fiatalon, negyvennyolc évesen halt meg.

R.Á.: A mája volt beteg, persze születtek rosszindulatú pletykák, hogy ivott. Nem volt italozó ember, tizennégy éves korában fertőző májgyulladás támadta meg, későbbi betegsége ennek következménye volt.

M.D.G.: Tizenkilenc éves voltál.

R.Á.: Mondhatjuk, hogy gyerek voltam, burokban tartott, nem az életre nevelt. Ha tíz órakor nem voltam otthon, nagyon dühös volt. Sok emlékem van, de mondom, gyerek voltam a halálakor.

M.D.G.: Emlékeid szerint mi volt a kedvenc műve, műfaja?

R.Á.: Nem tudom. Sokan mondták, hogy a világon nagyon kevesen tudják énekelni Bartóktól a Kantáta Profana-t. Talán ez. Szerette az operát, megnyugtatta. Sokat járta a világot, de nem az Operával. Felmondta a szerződését, csak bizonyos darabokra szerződött vissza. Nem volt kibékülve a vezetéssel. Mondta, csak akkor tér vissza, ha Petrovics Emil lesz az igazgató. Nem érte meg, sajnos. Egy generáció nőtt fel a halála után. Bánt, hogy méltatlanul elfelejtették.

M.D.G.: Hogyan teltek egy burokban tartott lány hétköznapjai egy operaénekes apukával? Sok zenét hallgattatok otthon?

R.Á.: Nem, csak ha a tanítványai jöttek. Volt egy fotel, abban ültem és hallgattam az énekeseket. Hat-hét éves koromtól az Operába is bejártam. Szerettem, és szeretem ma is az operát, de csak aput figyeltem.

M.D.G.: Nem kifejezetten volt a rendszer kedvence, mégis engedték utazni, amikor ez még művészeknél sem volt teljesen megszokott dolog.

R.Á.: Rengeteg meghívása volt, ezek azonban nem operameghívások voltak, hanem koncertek, vagy zsűritagnak. A halála napján is Rio de Janeiróban kellett volna lennie, zsűritagnak. A három T-ből a második, a tűrt volt az övé. Háromszor terjesztették Kossuth-díjra, de a kultúra hadura mindig kihúzta a listáról.

M.D.G.: Aczélos mozdulattal háromszor is töröltetett a díjazottak listájáról. Soha nem gondolt rá, hogy nem jön haza?

R.Á.: Nem. Megtehette volna, hogy minket is visz magával és nem jövünk haza. Családfenntartó volt, éltek még a szülei, a húgát is támogatta. Itt akart élni, magyar volt. Kinn is az lett volna, mégis. Mindig tudták, hogy visszajön, ezért is engedték utazni. Engem bánt, őt nem érdekelte a hivatalos elismerés hiánya, őt csak a zene érdekelte.

M.D.G.: Látom elérzékenyültél. Amikor olyan művet hallasz, melyet édesapád is énekelt, végig tudod hallgatni?

R.Á.: Nehezen. Elfogult vagyok. Mostanában hallottam egy fiatalembert, Molnár Gábort, mintha aput hallottam volna. Ő volt az első, akinél nem bántott a dolog.

 

Prológus

1990 nyara. Monique Montagne, Karajan nevelt lánya, a Bal lábam (My left foot) című ír filmet nézi a számtalan TV csatorna egyikén. Felhangzik az Un'aura amorosa. Az ének teljesen felizgatta. Sosem hallotta még ezt a hangot, ki lehet az énekes? Soha ilyen szépen nem hallotta. Hetekig, talán hónapokig nyomoz, mire megtudja a felvétel egy magyar kiadóé, Magyarországra jön. Követség, faxok, levelek, megtudja, hogy Réti József, az „ismeretlen" énekes már tizenhét éve halott. Budapesten először Réti József sírjánál tiszteleg, majd meglátogatja az özvegyet. Találkozókat szervez pályatársakkal, barátokkal. Lemezek után kutat, dokumentumokat keres. Réti Józsefről háromórás film készül.  

 

 

Kapcsolódó anyagok:

Életrajz itt.

Részlet Liszt Ferenc: Szerelmi álmokból

Mozart: Misero (Réti József)

Mozart:  A varázsfuvola (Réti József)

 

Forrás: www.szentendrei-hirhatar.hu


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
ili52@invitel.hu
#2. 2012. július 15. 21:36
Nagyon örültem, hogy most az internet korában olvashatok itt fiatal korom kedvenc operaénekeséről. Barátnőmmel, aki most Németországban él, sokat jártunk az Operaházba és az Erkelbe is. Akkoriban nagyon olcsón jutottunk be, és akár a kakasülőről hallgattuk a zenei műveket. Közel dolgoztunk, a Révay utcában, és csak úgy munka után beültünk. Nem öltöztünk ugyan ki, de a lényeg a zene volt. Talán a legnagyobb kedvencem volt Réti József. Gyönyörű csengő hangjára most is jól emlékszem. Rádióban is sokat hallgattam. Nagyon megdöbbentett, mikor hallottam, hogy meghalt. Közelebbit nem tudtam Róla. Ne higgye a lánya, hogy elfelejtődött. Alkalmam volt egyszer beszélni egy mostani operaénekessel, Nyári Zoltánnal, és neki is egyből a Réti Józsefet említettem, mint kedvencemet. A családjának ismeretlenül is minden jót kívánok. Büszkék lehetnek az apukájukra.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek