Pimpam, a kutyuska

Ez egy igaz történet ám...


A kiskutya minden reggel elégedetten ébredt. Megigazgatta csontjain hurkaburka testét, rajta a gyapjas, csigás szőrborítással, odabattyogott a gazdihoz, aki tülkölve aludt még, megnyalogatta lelógó kezét, az pedig nyögdécselve, kábán a szivarfüsttől és a hetvenöt évtől ébredt, fölállt, megsimogatta Pimpam kutyuskát, az pedig rajongva billegette a farkát.
Azért az ő tizenöt esztendeje sem volt ám semmi! Bámulatos életrevalósággal bírt e pici lény, akinek tündökletes szépsége elkerülte az emberek figyelmét, tudniillik az emberiség tetszésindexe azáltal fokozódik, mennyire tudja használatba venni a világ jelenségeit, így Pimpam szépségegét überelte, hogy gyakorlatilag hasznavehetetlen volt, mármint ami egy kutya praktikumát illeti. Igen, hát no, nem őrjöngött eszeveszetten idegenek láttán, nem hozta ki a lelőtt pumát a sűrűből, és mégis szerették őt. Mert olyan volt, mint senki más az ebek közül, a mókusfüleivel, és azokkal a kissé gülledt szemeivel, melyekből oly puha és barna együgyűség, kedvesség és hűség áradt, aminő kevés a világon. Mondjuk úgy, hogy Pimpam egyfajta szívcsakra volt az állatkák univerzumában, akiben ott forgott az a jó tulajdonsága barátainknak, amely vonzott hozzájuk, és megtartott minket emberségünkben.
A téren, ahová ama dicső kutyalétes tizenöt esztendőben nap mint nap kilátogatott, nagyon szerették őt a fiúkutyák, vígan szaglászták a hátsófelét, és feltehetően oly tulajdonsággal bírt, amit mi emberfélék nem igazán tudunk értékelni. Ennek köszönhetően, bár Kata néni, később, annak halála után férjura, Tamariszkusz Géza, gondosan ügyelt arra, hogy ne kölykezzen, és ezt megakadályozandó, fontos és nélkülözhetetlen lépéseket tett, lett két alom, melynek gyümölcseit oly nehezen tudták elpasszintani megfelelő gazdákhoz, és semmi több, ezután csak meddő párzások jutottak, de erről a kutyatársadalom lovagjai nem tudhattak, kötelességüket teljesítvén, hősiesen lihegtek, majd továbbálltak, ám a barátság ettől még barátság maradt.
Maradt azonban jóságos, együgyü és kedves, csak egykor kecses, nyurga teste vált teltebbé, rakódott rá rendesen a velőscsont és a sült oldalas zsírja, bizony, jobb időkben ez vala kutyuskánk mindennapos tápláléka, és nehezebb időkben sem vitte alább szalonnabőrkéig. Ő bolti kutyaeledelt nem szagolt, szóval rendesen tartották, ahogy illendő egy jó baráttal.
Mi is az, ami minket e lények fölé emel? Gyarlók vagyunk, és hitünk a magasabb tudásban gőgössé tett minket, pedig ki ne tudná, egy alomból valánk állatainkkal, a csoda, hogy a póráz innenső végén vagyunk, puszta helyzeti előny, semmi több.
Nos, igen, valljuk be, részünkre a természet istene nagyon szűken mérte az érzékelés lehetőségét, és ami más lényeknek eme Univerzumban bőven osztva volt, hiszen magától értetődően szippantották be olyan szagok árját, kaptak el füleikkel oly rezgésű hangokat, látták a világmindenségnek oly finom és oly durva szerkezetű jelenségeit, amit mi sem szagolni, sem hallani, sem látni nem tudtunk, sőt csak vélekedtünk létezésükről, és mindazok a könyvek, amelyekkel megtöltöttük könyvtárainkat, oly kevés tudást adtak át ahhoz képest, amit Pimpam tapasztalt!
Pimpam egy papillon és egy tacskó keverékének második leágazása volt, némi csivava és pincsi beütéssel, de valószínűleg volt benne minden cseppje az ember által kavart természet formáiból, hiszen a természet minduntalan kirántja magát a balga ember markából, és azt csinál, amit akar. És még hozzá milyen jól!
Miután megreggeliztek, az öreg Tamariszkusz Géza szalonnát fehér kenyérrel, ő pedig szalonna héjat fehér kenyér héjával, valamint mindehhez friss csapvizet lefetyelt ellenben a főnökkel, aki cukros teát iddogált a reggeli mellé bedobott színes bogyókra. A bőséges és jó ízű reggeli után elindultak. Géza betűrte a csíkos ingét, megcsattintotta a hózentrógert, rápöffentett egy jókora szivarra, Pimpam pedig nyakában a kis csengettyűvel mellette döcögött a külső hőmérséklettel egyenesen arányos méretűre kiöltött nyelvvel. Termetéhez képest súlyos testét nehezen, ám annál lelkesebben cipelte, és néha-néha letottyant kis fenekére, mert bizony elfárasztotta az a bizonyos tizenöt kerge és boldog év, amelyben jó ideig futkározott, és telhetetlen buzgalommal szippantotta be gyönyörűséggel a világ minden zamatos illatát.
Ő egyszerűen és nélkülözhetetlenül része volt a Liget utca örök negyven esztendeje folydogáló életének, amelyben főleg vasúti tisztviselők, azok rokonai és barátai roppant nagy nyugalommal napról-napra jobban és természetesebben közeledtek a temető bejáratához. Igen, valahogy a házak csúsztak arrébb az időben, az ő ifjúságukkal húzta őket a Nap magához, és velük együtt lett teljesebb és érettebb minden fal és szoba, a szekrénysorokkal, vitrinekkel és családi fotókkal együtt.
Szóval Pimpam itt sétálgatott Tamariszkusz Gézával együtt, hasonmód egymásnak teremtve, az öreg hátratett kézzel, vastag szemüvege alatt somolyogva és pöfékelve azt a rohadtul bedes szigárt, ahogy Rónaszéki néni nevezte a barna bűzrudat, de Pimpamot mindenki szerette, pedig Rónaszéki néni titokban irigykedett rá, meg a Gézára is, ugyanis csak nagyon nehezen csoszogott ki a ház előtti padig a járókeretén támaszkodva.
Kinga, a közösképviselő néni viszont mindig kedves volt vele. Neki is volt egy palotapincsije, aki meglátva Pimpamot körbeugrizta lelkesen, ő pedig, amúgy öreglányosan és elnézőn hagyta, hadd élvezkedjen a kisfiú. Kinga, a közösképviselő néni mindig megvakargatta az állát, a füle tövét, szólt hozzá pár jó szót. Némethyék meg egyenesen imádták, nekik nem volt kutyájuk, és a lányuk is meghalt a méhnyakrák rettenetében, az onokák felnövekedtek. Magányos volt a két kis öreg, egy párban egyek a magányban, az öreg úr valaha vasúti írnok, neje pedig az állomásfőnök jobb keze minden ügy intézésében. Szépen rakosgatták félre a csontot, egyebet a kis Pimpamnak, no és más kutyáknak is.
Tunyogi papa volt a legidősebb a telepen. Kilencvenkettő múlt. Azt senki sem mondhatja, hogy a fűtők korán halnak, és élő tanúságtételként üldögélt késő tavasszal és villámfényes kopasz fejével a fűzfa alatt, bokáig érő vastag vasutaskabátjában. Az asszonka otthonba menekült tőle, lábszárán olthatatlan tűzű tályoggal, a papa meg csak motyorászott, szidta a cédát, és látni sem akarta többet. Pimpam látványa azonban mindig fényt lopott a szürke és tompa szempárba
Szabó bácsi, a Liget utca mindenese, öreg vasutas, mozdonyvezető volt valamikor, nyolcavanöt évesen ő gondozta a Liget utca parkját, nyesett, metszett, füvet nyírt, szemetet szedett, látták, amikor egy órán keresztül csákányt emelt, és sújtott vele, mint valami szikkadt izomgép, egy girbegurba, rossz helyre nőtt fácskát irtott, mintha saját lelkének fájdalmát szaggatta volna ki. Elviselhetetlen pokróc természetű nyers ember vala, nem tűrt senkit, aki közeledett hozzá, nagyot mart belé, Pimpam mókás vénsége azonban őt is beszédre késztette, és amikor találkoztak, mindig megkérdezte tőle, "Hogy vagy csoroszlya?", és dödögött még mellé valamit, hevesen himbálva hozzá fejét a vékony nyakon. Megjegyzem, hogy a gazdihoz egy szót sem szólt. Ühüm, mert hogy mind a két harcos egy jányt szeretett, a Szeberényi Katát, aki majd a Gézát választotta, így téve ellenséggé Szabó József dizelmozdony vezetőt.
És a gyerekek?? Ó, a sok unoka, akik minden szünidőben itt pördítettek egy nagyot a nyugdíjas álomlét lassú forgásán, imádták, ajnározták, dajkálták, ő pedig vigyorgott az aprónép ölelésében, nyaldosta komótosan arcocskáikat, és úgy képzelte, a világegyetem csakis rettenetesen rendes és szeretetre méltó emberek, valamint azok unokáinak lakhelye.
Kódorgásaik egyik állomása volt az Öreg Ászok nevezetű ősöreg és piros műbőrhuzatú székekkel kényelmessé varázsolt söröző, ahol Géza bácsi körülbelül két perc alatt bedobta a napi egy korsót, ugyanis a csilinghangra, amit a kiskutya csengettyűje szolgáltatott, Margócska már a pultra készítette azt. Belépett, sitty, azután kilépett, sutty. A felest szerette, a kocsmai hangoskodást nem, különben is, Izsák Fecó és Szomoray Józsi, Blaskó Sanyó és a Vígh Luigi már jó ideje csak virágot kapott néha, és nem jó italt. A csapat szépen megfogyatkozott, a fiatalokhoz fáradt volt már egy ilyen lassan száradó harcos.
Pimpam a két perc alatt ücsörgött, nézelődött, röpke idő volt az. Észre se lehetett venni. Most is, amikor ott várakozott az állandóság komfortos nyugalmával, hirtelen az tűnt fel neki, hogy távolodik az aszfalt. Valami erősen nyomta zsíros oldalát, de annyira meglepődött, hogy csak akkor kezdett el nyüszögni, amikor a csomagtartó teteje elzárta őt végleg a boldogságtól, amiben eddig evickélt kis tappancsaival.
Két perc tényleg nem sok, és elképzelhetetlen, hogy nem vették észre. De ő megszökni sosem akart, és kinek kellett egy ilyen, semmirekellő kiskutya?! Hát kellett... az illető a szikkadt és lelketlen gazfickók lazaságával és profizmusával szakította ki a húslevesfinom lét állapotából, közismert alakjaként a környéknek, akit azonban nem igazán ismert senki sem, most csak fölkapta Pimpamot, kabátja alatt szorongatva elsomfordált vele egy szomszédos utcába, ahol már várták a kocsival.
Pimpam bűncselekmény áldozata lett. Nem látta kétségbeesett gazdáját, aki csak a fejét fogta elkeseredésében, és le-föl szaladgált, hátha nyomára lel. El nem tudta képzelni, kinek kellhet egy ilyen kicsi és öreg kutya! Fölforgattak mindent utána, hátha megijedt valamitől, csínytevő utcagyerekektől, hirtelen felzúgó motortól, kérdezgette a telep lakóit, és azok fejcsóválva elégedetlenkedtek, hogy íme, életüknek ezt az apró ajándékát is félresodorta a sors ostora... Együttesen indultak keresni hát aznap este, megbolydultak a kérges szívek, megélesedtek a hályogos szemek, és erő költözött az öreg lábakba. Velük együtt ugrándozva kergették a pimpam álmot az unokák, akik mindenkit megelőzve túrták fel a bokrokat, dugták fejüket a bűzös konténerekbe, és másztak fára, hátha Pimpamnak szárny nőtt, és fészket rakott.
Pimpam sokáig utazott, rázkódva egy levegőtlen vacokban, távol mindettől a nyüzsgéstől, itt senki nem szerette, és tompán szuszogva lett egyre erőtlenebb, fáradtabb ebben a borzalmasan szokatlan magányban. Amikor a végtelen zötykölődés után megállt az autó, és fölcsapódott a tető, ami kettévágta kis életének perceit, durva és szutykos kezek kikapták, és bedobták egy ketrecbe, és ahogy nagyot nyekkent, elsötétedett előtte a világ.
- Elhoztátok, a kis dögöt!?
- El! Géza megint bement inni, és nem figyelt... ha nem figyelt, hát így járt... ez a szemét patkány jó lesz Borzadálynak vacsira.
Borzadály felröffent. Aludt, de a nevére álmában is helyeslően röfögött fel. Ő volt itt a lényeges, a középpont. Éhesen hortyogott, várva a minden este szokásos véres parádét, amint szolgái a harcra felkészítendő valami korcsocskát hajítottak elé, akit azután fél perc alatt véresre szaggatott, sőt, fel is zabálta annak szutykát a személyzet lelkes, őrjöngő helyeslésétől kísérve.
Eljött az este, Pimpam szépet álmodott, sorsáról mit sem tudva, mintha kikapcsolt volna benne valami, ami lezárja a valóság zavaró ingereit, egy annál igazabb világot nyitva meg, de amikor a grabancánál megragadták, felsajogtak kopott ízületei, és sírva fakadt a méltatlan bánásmódtól, kicsiny lelke csak csudálkozott, nem értette, miért is bántják őt.
A durva ököl rávágott a feje búbjára, és odavágta a kennel oldalához. Pimpam utolsó ereje, mint a villám csapott szét izmaiban, döbbenten és a felháborodottan hörgött egyre hangosabban, és amit már régóta tett, vicsorgott a haragtól, és ugatott, mint egy alulméretezett öreg hölgy, akit meglöktek az utcán, amint a boldog békeidőkre emlékezik... és ekkor valami borzalmas csapott az orrába, nem ököl, hanem szag, ami keményebb volt minden ütésnél... kutya szaga volt, de nem testvéré, hanem olyan húsból összetákolt gépezeté, akinek nincsen helye a kutyák között, büdös, mintha klórt öntöttek volna egy okádék dögkútba, vagy azoknak a kipárolgása, akiket soha nem szeretett senki sem, és csak gyűlöletcseppeket izzadtak. De ez nem emberé volt, úristen, hanem egy kutyáé, aki böhöm kolosszusként közeledett, minden sietség nélkül, csak a gyilkolásra termett, arra koncentráló szívtelen szörnyetegé, lényének szikrája az ölés volt, ez rángatta testének idegeit, hogy hatalmas testét megmozdítsa, éltesse, és fenntartsa.
Körben röhögtek a szuvas hangok. Szították ezt a tüzet, és tüzelték Borzadályt, aki komótosan araszolt áldozata felé, hogy annak rettegése tegye ízletesebbé az esti szörnyű élvezetét.
Pimpam megfeszítette magát, és hol vonyított, hol pedig morgott, olyan jó volt élni, nagyon szerettelek, és most, hogy itt vagyok a veszedelemben, amit elképzelni sem tudtam sohasem, nagyon félek, de most, ha itt vagyok, harcolni fogok, mert én kutya vagyok ám, harcolni fogok érted, Géza gazdi, meg a mamámért is, aki csak egy szőrpamacs volt, és olyan picinke időt töltöttünk együtt, hogy már nem is emlékszem, csak azokra a jó ízű emlőkre, amiből azt a fantasztikus zaftot nyeltem, és a tesóim szagára, ó, azok a szagok, amiket én, én szagoltam, belőlük lettem, és belőlük, általam lett a világmindenség, bizony ám, a Vasútállomás, a Liget utca, meg mindenki, az öregek és a gyerekek, igen, akiket te gonosz kutya soha nem ismerhetsz meg, mert te sohasem kaptál szeretetet!
És amit még soha nem látott ez a gyalázatos gyülevész banda, most megtörtént. Az áldozatul odavetett, kiröhögött kicsi kutya támadott, nekiugrott a böhöm gyilkos gépnek!
Az is megtorpant, kényelmessé vált benne az ölés szelleme, nem várta, hogy valaki ne rettegjen tőle a pusztulásig, és szégyenszemre most ő vinnyant fel, ahogy Pimpam az ő orrába mart.
Elnémult minden!
De csak egy pillanatra ám, mert Borzadály egyetlen morrantással félresöpörte ezt a rohamot, és irgalmatlanul ránehézkedett mancsával Pimpamra, aki most már tehetetlenül nyögdécselt csak... és ekkor....
Csak egy sercintést, és egy fájdalmas ordítást hallottak, és ahogy odapislantott a könnyei közül, igen, ott állt Tamariszkusz Géza, aki az egyik gazember lelketlen szemét égette ki a bedes szigárral, majd egy erőteljes mozdulattal félrependerítette. De ott volt Kinga közösképviselő néni is, és elég volt egyetlen irtózatos rúgása, hogy leterítsen két jókora kopasz zsiványt. Nem hiányoztak Némethyék sem, úgy verekedtek, mint a szélvész, kezükben a konyhakéssel, sodrófával, övükben ott meredezett az egész eszcájg. Rónaszéki néni pedig a járókerettel csapott szét, tört csontot, tépett húst, és felhevülten visított, ugrált, nyomorát feledve táncolt, kergette a jajgató banditákat. Szabó bácsi elhozta a csákányát, és íme, futott, menekült botladozva, nyivákolva minden mocskos alak, amerre a szem ellátott, gazemberek menekültek sipákolva, miközben az unokák szaladtak utánuk, hogy csúzlival lődözzék a gyáva férgeket! Mindenki ott volt, Margócska és az egész kocsma, ott volt az Öreg Ászok színe-java, menteni a kutyuskát, aki nemcsak egy kutya volt, hanem az ő életüknek java, része, teljessége.
És gyöngéd kezek fogták meg a vénséges kutyust, cirógatták, vigasztalták, becézgették. Ráncos, öreg, dolgos kezek voltak ezek, májfoltosak, bütykösek és reumától görbék, de sugárzott belőlük a jóság, no meg finom kis gyermek ujjak, gyurmából világot teremtők.
Ó, be szépet álmodott Pimpam, a kutyuska, amíg emelkedett ebben az ölelésben... ezek lettek az ő szárnyai, amíg élt még egy nagyon picit...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
urdungburdung
#11. 2012. december 1. 18:30
Köszönöm!
Igyekeztem kihozni a legjobbat, hogy méltó legyen a témához.
előzmény: Csilla hozzászólása, 2012. november 30. 20:18
Csilla
#10. 2012. november 30. 20:18
Rendkívül jó stílusú, hatásos írás.
Nagyon megrázó a befejezés.... végül a szeretet ereje győzedelmeskedik az embertelen gonoszság felett.
Zseniális prózaíró alkat vagy, gratulálok.
urdungburdung
#9. 2012. november 30. 16:44
ennél szebb dicséret????
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. november 29. 20:23
urdungburdung
#8. 2012. november 30. 16:41
kemény...mellesleg PImpam tényleg élt, az öregek is kedves ismerőseim voltak....
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. november 30. 06:59
Balage
#7. 2012. november 30. 06:59
kemény, de jó írás. Grat!
Fer-Kai
#6. 2012. november 29. 20:23
Olyan érzésem volt, mintha egy Jiri Menzel filmet néznék.
A kedvesség, a "hétköznapi" hősiesség, a felülemelkedés, megbocsátás hangvétele, rendkívül stílusosan.
urdungburdung
#5. 2012. november 29. 17:31
őt nem, ez igaz, de elég sokan voltak olyanok, akiknek fájt a halála, mégis erőt merítettek belőle az élők...hogy egy ilyen kicsi lény is hőssé tud válni:)))
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. november 29. 16:53
Eliza Beth
#4. 2012. november 29. 16:53
Igaz... és szép kort is élt meg... de nem hiszem, hogy ez vigasztalta... :-)
előzmény: urdungburdung hozzászólása, 2012. november 29. 16:21
urdungburdung
#3. 2012. november 29. 16:21
Kedves Eliza Beth!!!

De milyen bátran halt meg!!!!:)
Eliza Beth
#2. 2012. november 29. 16:18
Szegény Pimpam...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek