Őszi séta Pécsett Vámos Miklóssal a Hattyúk dala ürügyén

A nagyapádtól vettem egyszer hitelbe egy pár cipőt. Szerettem volna visszafizetni, de mire visszafizettem volna elvitték. A rá jellemző mosollyal megkérdezte: Odaadjam?

Szvjatoszlav Teofilovics Richter kilépve a színpadot három oldalról határoló drapériák mögül, határozott járással a hangszerhez siet, megáll, majd a sötétbe borult nézőtér felé fordulva először jobb oldal irányába, ezt követően bal felé mélyen meghajol a megvilágított pódiumról csupán érezhető, ám láthatatlan nagyérdemű felé. Gyors igazítás a zongoraszéken - a koncert előtti látványos, hókuszpókuszos lacafacázás nem sajátja - ujjai máris végigfutnak a billentyűkön.
A zavart bizonytalanság, mely az első taktusok után általánossá vált a hallgatóság körében szépen, lassan átadta helyét egyfajta csodálatnak, végtére is a zene ismerős volt, még ha más is, mint amit a műsorfüzet kínált, sőt egyenesen káprázatosnak bizonyult, az előadás szünetében, csésze kávék társaságában hallható, egybecsengő vélemények szerint.
- Nem tudom hogyan történt, elfelejtettem a kottára figyelni, nem Beethoventől játszottam, hanem Beethovenről, ami eszembe jutott róla - emlékezett vissza az esetre néhány évvel később az események főszereplője, Szvjatoszlav Teofilovics Richter.
- A nagyapám, úgy hívták, hogy Vámos Miklós. Volt neki egy cipőboltja a Király utcában, ahány szemtanút kérdezek, annyi boltra mutatnak rá, úgy nagyjából a színház közelében és én szeretném azt hinni, hogy az az üzlethelyiség volt, ahol a sajnos megszűnt Alexandra könyvesbolt működött. Jól esett, hogy a nagyapai helyszínen cipő helyett könyvet árulnak. Senki, én sem tudom biztosan, de tény, hogy egy Weöres Sándor emléktábla is van az Apáca utcában (A Csorba Győző könyvtár falán. 1943-ban alakult meg Pécs Város Közművelődési Könyvtára az Apáca utca 8. szám alatt. Az intézmény első vezetője Weöres Sándor volt. A költő születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezve állították az emléktáblát.). Ez úgy kapcsolódik ide, hogy nagyon jóban voltam Weöres Sándorral, imádtam. Azt mondta nekem egyszer: A nagyapádtól vettem egyszer hitelbe egy pár cipőt. Szerettem volna visszafizetni, de mire visszafizettem volna elvitték. A rá jellemző mosollyal megkérdezte: Odaadjam? Weöres Sándor egyike a világ tíz legjelentősebb költőjének, Nobel-díjat kellett volna kapnia.(Állítólag 1986-ban Weöres Sándor „helyett" Wole Soyinka nigériai költő azért kapta meg a kitüntetést, mert fekete afrikai irodalmár addig még nem részesült a Svéd Királyi Akadémia elismerésében) Már ennyi az idő? Jól eltelt és a könyvről még nem is meséltem, azon belül is csak az apairól. Mindig úgy kezdek el egy mondatot, hogy a könyvemről fogok beszélni, aztán másról beszélek. - - nézett az órájára Vámos Miklós.
Az Apáca utcánál jártunk, az említett könyvtár épületénél és az író hallgatása közben azt figyeltem, hogy az általam ismeretlen okból röpképtelen darázs vajon épségben (a feltételezhetően hasznavehetetlen szárnyakkal bíró rovar állapota, még ha ez a helyzet átmenetinek bizonyulna is, tekinthető-e épségnek?) éri el kitűzött úti célját vagy másfél tucat újságíró lábaitól fenyegetve?
- Pécs a legjobb város Pest után Vámos Miklós szerint, és akar szabadulni attól a gondolattól, hogy érdekes lett volna, ha Pécsett születik, erre nagyon nagy esély volt, mégis Pesten született, azonban derék szülei egyik pécsi látogatásakor itt fogant.
A regényben egyszer sem említi Pécs nevét, mindig városunk, mert úgy érzi ez ő és természetesen a pécsiek városa. A regény Pécs regénye is. Mindent elolvasott Pécsről, amit lehet. - Fantasztikusan érdekes város, sokan pécsiek közül sem tudják, hogy többek között gepidák és longobárdok is lakták a várost. A longobárdok pedig úgy megijedtek a magyaroktól, hogy állataikat hátrahagyva (pedig óriási érték volt akkoriban) egyenesen a mai Franciaország azon megyéjéig futottak, melyet róluk Longobárdának neveztek, ez a mai Lombardia.
Evlia Cselebi török utazó írja: „ Megérkeztünk Pécs városába, a város kapuin azt a feliratot olvastam, itt nyugszik Platón a nagy filozófus. Kértem mutassák meg a sírját." Itt megálltam az olvasásban, mert Athénban az akadémiai ligetben. Tény, hogy egy legenda szerint Az akkori római császár, vagy Nagy Sándor (III. Alexandrosz) a várost Platónnak ajándékozta. Állítólag Platón járt itt, és állítólag Nagy Sándor azért indított egy hadjáratot, mert szeretett volna találkozni Platónnal, aki azt üzente vissza, hogy túl öreg már egy utazáshoz. Eredmény egy hadjárat, meghalt tízezer ember, mert a filozófus nem akart útra kelni. Nincs itt Platón sírja, de nagyon hosszan tartotta magát a legenda, büszkék lehetnek rá.
Ezeket a gondolatokat (meg más gondolatokat, pl. Bob Dylan irodalmi Nobel-díjáról) Vámos Miklós a Bóbita Bábszínház világot jelentő deszkáiról osztotta meg közönségével.
Azt hiszem most érkezett el az idő, hogy megmagyarázzam hogyan kapcsolódik Szvjatoszlav Teofilovics Richter talán meg sem történt Beethoven hangversenye a Hattyúk dalához? Kétszeresen. Egyrészt, ha a maestro nem is Beethoven kompozícióit, hanem saját gondolatait adta elő, az elhangzott zenemű mégis Beethovenhez köthető, akár csak Vámos Miklós idegenvezetése kötete helyszínein, ha nem közvetlenül nem is a regényt idézte, áttételekkel ezer szállal kötődött hozzá. Másrészt a koncertpódiumon megesett történet esetlegessége okán, egyesek szerint tévesen azonosítják az est főszereplőjét Szvjatoszlav Teofilovics Richterrel, a történetben szereplő előadó valójában Arthur Rubinstein volt. Az sem bizonyos, hogy az említett zenetörténeti szenzáció megtörtént, és ha nem történt meg, köthető-e Pécshez a meg nem történés? Vámos Miklós regényében is párhuzamos valóságok és valótlanságok keverednek.
Az Apáca utca 8. szám alatt található könyvtártól pár percre, méterre található Cella Septichora, Pécs unikális nevezetessége. Némi frissítő kortyok és falatok után rövid, pár perces interjúkészítésre adódott lehetőség. A művet még nem olvasván másról kérdezősködtem.

Tollal: Helyszínbejáró utunk során elbeszéltekből úgy tűnik, családod történetét „hallgatag" édesapádtól, levéltári vizsgálódásokból nehezen tudtad rekonstruálni. Édesanyád segített?
Vámos Miklós: Ő sohasem mesélte el ugyanazt a történetet egyformán, ezért nem volt megbízható forrás.
T,: Régebben egy beszélgetésben említetted, hogy Te sem adod ugyanarra a kérdésre ugyanazt a választ.
V.M.: Nagyon utálok interjút adni, unom ugyanazt elmondani kétszer. Tudom, hogy mindig más kérdez, de mindig kicsit mást mondok. Nem hazudok, csak másik vonatkozást emelek ki. Ezért szegény olvasó, aki több interjúmat elolvassa, nem érti mi van.
T.: A sétán hangzott el: rossz, ha az embernek nincs múltja, anélkül nincs jövő sem. A múltat pótolnod kellett.
V.M.: Igazából kitaláltam a családom múltját, mert egy-két mérföldkövet leszámítva nem lehet biztosat tudni.
T.: Kitaláltad vagy elképzelted milyennek szeretted volna?
V.M.: Nem ilyet szerettem volna. A mai antiszemiták elképzelni sem tudják, mit jelent a holokauszt-generáció első generációs utódjának lenni. Csak megölték a nagypapát, mi van akkor, de ha megöltek egy nemzedéket, az azt jelenti, hogy egy sorozat gyerek meg sem születik. Az én unokatestvéreim, nagynénéim, meg sem születtek. Mindenki hiányzik. Magányossá válik az ember. Tudom, hogy a nagy család sok konfliktus forrása, de nagyon nagy biztonságot jelent megkérdezni, nagypapa mit csinált Isonzóban. Ha nincs, akkor az ember gyökértelen. Egész életemet magányosan és gyökértelenül töltöttem. Az a képességem sem alakult ki, hogy más emberekkel érzelemdús, rendes kapcsolatot létesítsek. Úgy nőttem föl, hogy a szüleim nem értek hozzám, soha. Apám nem is beszélt hozzám. Arra szocializálódtam, hogy csak magamra számíthatok és ez rémes érzés. Az a jó, ha az ember számíthat másra. A magánéleti kapcsolataim is kárát látták, a feleségeimmel sem tudtam olyan szoros kapcsolatot kialakítani, mint amilyet szerettem volna.
T.: Van különbség mai és tegnapi vagy holnapi antiszemita között?
V.M.: Határozottan. Móricz Zsigmond is antiszemita volt. Ez abból eredt, hogy a szülőfalujában csak a boltos vagy másfajta kereskedő volt zsidó. Senki más. Ez nem előítélet volt, hanem tapasztalat. A tapasztalati antiszemitizmus olyan mint ahogy mi úgy gondoljuk, hogy a román állampolgárok egy része nem áll hozzánk közel, mert vannak rossz tapasztalataink. Ezzel nincs különösebb baj. Különösebb baj azzal van, ha azt hisszük, hogy attól ha valaki román és innen akárhogy folytatjuk a mondatot, fals. Nagyon markáns különbség a holokauszt előtti és utáni antiszemitizmus. Más előítélettel, vagy utóítélettel állni egy etnikumhoz az előtt, hogy majdnem kiirtották őket és utána. A mai antiszemitizmus megengedhetetlen.
T.: Ez az élmény csak közvetve juthatott el hozzád, hiszen a holokauszt után születtél. A családodról azt mondtad, hallgatagok voltak, ki mesélte el az eseményeket?
V.M.: Tizennégy éves koromig nem tudtam, hogy zsidó vagyok, nem tudtam, hogy apám munkaszolgálatos volt, nem tudtam, hogy mi történt a nagyszülőkkel. Kisgyerek koromban vígan zsidóztam, azt hittem, hogy hülye, barom, zsidó, ez ugyanolyan szidalom. Amikor megtudtam, nagyon zavarba jöttem. Kérdeztem apámat, aki nem volt hajlandó beszélni róla. Amikor mondtam, hogy S. Zs. szerint zsidók vagyunk, csak annyit, mondott, van ebben valami.
Kikeveredtem Amerikába a harmincas éveim vége táján. Steven Spilberg finanszíroz egy archívumot, az Amerikában élő holokauszt-túlélők archívumát. Önkéntes egyetemisták csináltak velük ötven perces tv-riportot, mindegyiktől ugyanazt kellett megkérdezni. Több ezer neves nagy archívum és én a magyar nevűeket végignéztem, sok óra alatt. A magyar nevűek fele egy szót sem tudott magyarul, mert erdélyi, román, szlovák, újvidéki. A magyarul tudókat mind végignéztem és megrettentem, hogy volt ez. Ebből a rémületemből írtam a Jaj című kisregényem (Szépirodalmi Könyvkiadó 1988). Egy átlag családról szól, papa, mama, kislány. Egy szép napon csöngetnek, az ajtóban áll Lina néni. Ő a papa legkedvesebb lánytestvére, akit elgázosítottak, de visszajött. Nincs igazi magyarázat. Másnap visszajön Oszkár bácsi és így tovább. Az összes auschwitzi, megölt rokon beállít. Nagyon örülnek, végre vannak rokonok, de a másfél szobás lakásban egyre kibírhatatlanabb az élet. Apuka elmegy a Tanácshoz (a kisregény írásakor és megjelenésekor a Tanács a mai Polgármesteri Hivatal megfelelője). Nagyjából most térnek vissza, talán, mert eltelt egy emberöltő, mondja a hivatalnok, erre nincs magyarázat. A konfliktusok olyan halmaza alakul ki, hogy elkezdenek haragudni rájuk és akkor eltűnnek. Ezt azért írtam, hogy vigasztaljam magam, ha mind élnének, akkor korántsem lenne ilyen rózsás a gondolkodásom. Az élő nagypapákkal, akkor is, ha visszajöttek Auschwitzból borzasztó konfliktusok adódtak, ugyan olyanok, mint azokkal a nagypapákkal, akik nem is jártak ott. Ekkor, a harmincas éveim végén kezdtem ezzel szembenézni.
T.: A Hattyúk dalát még nem olvastam, erre ezután kerül sor. Utána beszélgethetünk?
V.M.: Persze.

Vámos Miklóstól két dedikálást kértem. Az elsőt, a könyv elején lévőt a Cella Septichora ajándékboltjában vásárolt nehezen fogó fekete golyóstollal, kérésemre 'olvasás előtt" megjegyzéssel megkaptam. A második bejegyzést „olvasás után" kiemeléssel a kötet végén a megígért második beszélgetéskor, az íróra jellemző, zöld tintás aláírással szeretném megkapni.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek