Örvény (3/1)

- Az a hapi tőled balra a második asztalnál már vagy öt perce téged néz - szólalt meg Tünde. - Dehogy, biztos téged.

 

- Mi van veled? 

- Mi lenne? 

- Úgy fogod azt a villát és úgy nézel arra a tortaszeletre, mintha élne, és éppen most akarnád meggyilkolni. 

- Bűntudatom van. Nem lenne szabad megennem, rémesen kövér vagyok. Képzeld, a múlt héten egy tárgyaláson eltört a melltartóm kapcsa. Még jó, hogy a talár alatt nem lehetett észrevenni. 

A szép arcú fiatal nő nagyot sóhajtott, majd folytatta: 

- Nem tudok mit tenni. Az evés az egyetlen öröm az életemben, de ahogy lenyelem az utolsó falatot, szarul érzem magam, mert rádöbbenek: minél kövérebb vagyok, annál kevesebb esélyem van rá, hogy megakadjon rajtam egy pasi szeme. Már utcára menni is szégyellek. 

Stanci és Pancsi - a fél város így emlegette a két fiatal nőt, akik a cukrászda hűvös teraszán ejtőztek ezen a nyári délutánon. Már több mint húsz éve, mióta a tanító néni egy padba ültette őket, elválaszthatatlan barátnők. Fényes példái annak a tézisnek, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. 

Stanci, azaz Tünde igazi modellalkat; karcsú, az a bizonyos „vaságyastól negyven kiló" típus. Anna viszont a legjobb formájában is csak némi jóindulattal nevezhető teltkarcsúnak. Tünde soha nem volt jó tanuló, éppen csak eljutott az érettségiig. Ezzel szemben Anna maga volt a szorgalom és törekvés eleven szobra. Azonnal felvették a jogi egyetemre; diploma után egy ügyvédi irodában bojtárkodott, aztán letette a szakvizsgát és megnyitotta saját irodáját. Bár jól ment az üzlet, az ügyvédi munka - adásvételi szerződések, cégalapítások, csip-csup kis polgári perek tömkelege - nem elégítette ki, ezért megszerezte az ügyészi képesítést is, és önállóságát feladva a megyei ügyészségen helyezkedett el. 

Magánéletükben éppen fordított volt a helyzet. Miért kell ennek a lánynak ilyen szépnek lennie? - sóhajtoztak Tünde szülei, amikor gimnazista lányukért szinte minden este más autó jött, és nem tudták, mikor keveredik haza. Mindig volt fiúja, és mindig hárman-négyen várták sóvárogva, mikor szakít már az aktuális barátjával, hogy aztán harcba szállhassanak a kegyeiért. Végül összeakadt Tiborral, a Németországból hazatelepült, majdnem kétszer annyi idős pénzemberrel, aki rövidesen feleségül vette. Tavasszal szült is egy kishúgot Tibor felnőtt fiainak. Az „ifjú apa" repesett a boldogságtól, mindig is lányt szeretett volna, most végre teljesült a vágya. Tünde még a hetedik hónapban sem járt, amikor már kész volt a gyerekszoba, a hatalmas villa egyik személyzeti szobájában pedig már ott lakott a bébiszitter (ne érjen minket meglepetés, ha a gyerek ne adj' Isten koraszülött lesz - mondta Tibor). Így Hilda (ehhez a névhez Tibor ragaszkodott - nem tudni, miért) születése után néhány héttel Tünde már a megszokott életét élhette, a gyerekre a Frankfurtból szerződtetett lány vigyázott. Karcsúságát is megőrizte a szülés után - köszönhetően férjének, aki komplett fitnesztermet rendezett be neki a villa földszintjén. 

Anna soha nem volt elégedett az alakjával, és ez rányomta bélyegét a kapcsolataira is. Általában magányos volt; amikor nem, nála idősebb férfiak vetettek rá szemet, akikről előbb-utóbb kiderült, hogy házasok. Egyetlen egy kivétel volt; a mackós alkatú programozóval még az egyetemen ismerkedett meg. Mikor a lány végzett és hazatért szülővárosába, a férfi is oda akart költözni, de sehogy nem került megfelelő állás számára - Annának néha már az volt az érzése, hogy nem is akarja komolyan. Kezdetben minden hétvégét Annánál töltött és néha hétköznap is megjelent - munka után azonnal kocsiba ült, majd másnap korán elindult, hogy időben beérjen a cégéhez. Látogatásai azonban egy idő után ritkultak; volt, hogy egy hónapban csak egyszer jött, akkor is csak egy napra. Anna pedig gondterhelt arccal nézegette a naptárat, majd remegő lábakkal elindult egy gyógyszertár felé, és pozitív terhességi teszttel a birtokában várta a fiú jövetelét. Végül nem bírta tovább, felhívta, és közölte vele az örömhírt. Ez volt az utolsó beszélgetésük; Péter soha többé nem jelentkezett, és telefonon sem tudta elérni. 

Néhány átsírt éjszaka után úgy döntött, nem tartja meg a gyereket; nem áldozza fel a karrierjét egy olyan férfi miatt, akire egyre inkább csak gyűlölettel tudott gondolni. Ezután mind a mai napig csupán egy futó kapcsolata volt, de hamar rájött, hogy az ügyvéd kollégának másik szeretője is van, így határozottan kiadta az útját. 

- Az a hapi tőled balra a második asztalnál már vagy öt perce téged néz - szólalt meg Tünde. 

- Dehogy, biztos téged. 

- Nem, határozottan téged. Az előbb, amikor felálltam, hogy kidobjam a papírzsebkendőt, figyeltem, nem követett a szemével, változatlanul rád figyelt.

 - No, erre kíváncsi vagyok - mondta Anna; éppen végzett a tortaszelettel, nagyot húzott a narancsléből, majd táskájában kezdett kotorászni. (Kevesen tudják, hogy a retikülökben csupa gonosz kis állat - piperetükör, rúzs, mobiltelefon, stb. - lakik. Táskán kívül élettelennek tettetik magukat, azonban amikor gazdájuk behúzza fölöttük a zipzárt, kiengedik lábaikat és elkezdik magukat a táska fenekére fúrni, hogy aztán hosszas keresgélés után a legmélyéről kerüljenek elő.) Anna felpattintotta a tükör fedelét, kitolta hüvelyéből a rúzsát. Elfordult jobbra, mintha a fény felé fordulna, de nem magát, hanem a férfit nézte hosszan benne. Az, mintha tudná, hogy titkon figyelik, mosolygott. Tünde észrevette, hogy barátnője kezében megremeg az apró tükör. 

- Azannya, de jóképű hapsi - mondta halkan -, de szerintem mégis csak téged néz. 

- Nem, nem, biztos, hogy téged! 

- Ugyan már, mit nézne rajtam? Nem ő Mehemed, a török, biztos látott már tehenet. 

A szőke szépség elnevette magát. 

- Ancsi, Ancsi, ha önbizalmad lenne annyi, mint humorod, már régen te is boldog házasságban élnél - mondta, majd bűnbánóan hozzátette: Bocsáss meg. Érezte, hogy a meggondolatlanul kimondott „te is"-sel fájdalmat okozott barátnőjének. Anna azonban mintha nem is hallotta volna, jól látható érdeklődéssel bámulta a tükröt. Végül összecsukta és megszólalt: 

- Úgy látom, vörös a haja. 

Tünde bólintott. 

- Remélem, nem szeplős - folytatta Anna. - Nem szeretem a szeplős pasikat. 

A barátnő szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

 - No, úgy látom, készen állsz az ismerkedésre. 

- Ismerkedésre?! - legyintett lemondóan az ügyésznő. - Mit csináljak? Talán menjek oda, és üljek az ölébe? 

Felkacagott. 

- Kárt okoznánk a cukrászdának, aligha bírna meg kettőnket a szék. 

Tünde nem reagált, csak később szólalt meg: 

- Nézd meg közelebbről. Nem kell a mosdóba menned? 

- Hát, nem ártana. 

Ezúttal tényleg megigazította sminkjét és elindult a cukrászda bejárata felé, közben időnként lopva a férfira pillantott; jólesően nyugtázta, hogy egyetlen szeplőt sem fedez fel az arcán, sem karikagyűrűt az ujjain. Ugyanakkor ismerősnek tűnt az arca, mintha aznap már többször is látta volna. Az ismeretlen viszont leplezetlenül, majdhogynem mereven nézte őt, s közben változatlanul mosolygott. Anna érezte, hogy elpirul, ezért elfordította a fejét, mikor elhaladt mellette. Különös izgalom lett úrrá rajta, úgy érezte, minden lépésnél elveszti az egyensúlyát, mintha részeg lenne. 

Mikor néhány perc múlva visszafele jött, a férfi tekintete már az ajtóban várta, majd lassan elfordította a fejét, így Anna nyugodtan szemügyre vehette hátulról is. Imponáltak neki széles, izmos vállai és csak most fedezte fel nyakában a vastag aranyláncot; jövetben, elölről fel sem tűnt neki. 

Éppen elment a férfi asztala mellett, amikor csípőjén, combján meleg nedvességet érzett, halk csörgést hallott, és egy kávéscsésze gurult lábai előtt széles ívben a szomszédos aszal alá. Lenézett; hosszú, fehér szoknyáján hatalmas kávéfolt éktelenkedett, szinte teljes hosszában. 

Anna testalkata ellenére meglehetősen szangvinikus természetű volt. Máskor, ha egy ilyen baleset megtörténik, keresetlen szavakkal teremtette volna le az elkövetőt, most azonban tulajdonképpen örült, hogy ennek köszönhetően szóba elegyedhet a szimpatikus férfival. Ez a következő pillanatban meg is történt; az ismeretlen felugrott a székéről. 

- Jaj, elnézését kérem, nagyon sajnálom. Ügyetlen voltam. 

Anna meg sem tudott szólalni, csak nézte a kávéfoltot, majd a férfira emelte tekintetét. Különös izgalom járta át, amikor a szemébe nézett, majd végre megszólalt; érezte, hogy remeg a hangja.

 - Semmi baj ... megtörténik. 

Egy felszolgálónő azonnal ott termett egy nedves szivaccsal, próbálta letörölni a kávét a szoknyáról, de a folt csak egyre nagyobb lett. Közben Tünde is feláll, és odasietett. 

- Fizessünk és hazaviszlek, ha gyorsan beáztatod, talán kimegy. 

Közben elővette pénztárcáját és intett a felszolgálónőnek. 

- Szó sem lehet róla, ne fáradjon az én szerencsétlenkedésem miatt - mondta a férfi. - Én viszem haza a hölgyet. 

- Azt megköszönöm - hagyta jóvá a szőkeség -, nekem úgyis sietnem kell a kislányomhoz. 

Anna persze tudta, hogy ez kegyes hazugság; az ő néhány száz méterre levő lakása éppen útba esett volna, a gyerekkel a bébiszitter volt, és a következő szoptatásig is még több, mint egy óra volt hátra. 

- No, mit szólsz, hogy tudok szemmel irányítani kávéscsészéket? - kérdezte Tünde, miközben a férfi is rendezte számláját. 

- Te, te boszorkány! - nevetett Anna, és szandálja orrát jelzésszerűen barátnője bokájához érintette. 

A terasz kijáratánál a férfi megállt. 

- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Papp Zoltán vagyok. 

- Dr. Laczkovics Anna - nyújtotta kezét elsőnek az ügyésznő. 

- Kramerné - Tünde barátnője meglepetésére csak ennyit vetett oda hanyagul - máskor, ha bemutatkozott valakinek, mindig a teljes nevét mondta. 

- Na szióka, elrobogtam. Majd hívlak - mondta Tünde, amikor kiléptek az utcára, és valóban elrobogott, mintha tényleg sietne. Zoltán ezüstmetál Mercedes terepjárója közvetlenül a bejáratnál állt. Felsegítette Annát a magas autóba, majd ő is beült, és indított. 

- Nagyon sajnálom, hogy azzal a szerencsétlen mozdulattal tönkretettem a délutánját - mondta út közben. 

- Nem, nem tett tönkre semmit - szabadkozott Anna. - Tündének úgyis mennie kellett. 

Amikor megálltak a világoszöld, kétemeletes társasház előtt, a nő meg akarta köszönni a fuvart, de Papp megelőzte. 

- Kárpótlásul meghívhatom vacsorázni? Áztassa be a szoknyát, vegyen fel egy másikat, aztán elmegyünk a Három Gúnárba. 

Anna legszívesebben a combjába csípett volna. Amint kettesben maradtak az autóban, mintha valamiféle mágneses erőtér vette volna körül őket, és ahogy a férfi vezetés közben időnként rápillantott, érezte, hogy ugyanúgy vonzódik hozzá, amilyen vonzalmat ő érez iránta. Talán a kávéscsészét sem véletlenül lökte meg? No nem azért, elég sajátos módja az ismerkedésnek! 

Bólintott, kiszállt az autóból, és besietett a házba. Nem csak a szoknyáját cserélte le; push-up melltartót vett fel és mélyen kivágott, pántos fehér ruhát. 

A szálloda teraszán ültek le. Vacsora után Zoltán még rendelt egy üveg bort, tovább beszélgettek. 

- Mesélj magadról - kérte Anna. 

- Mit is mondjak? Egyszerű parasztgyerek vagyok. Szakmunkásképzőben tanultam, kőműves szakmát. Utána otthon dolgoztam egy ipari szövetkezetnél, de keveselltem a fizetésemet, felmentem inkább Pestre. Ott több volt a pénzem, mégsem volt soha elég. Talán elítélsz emiatt, de bevallom, szeretek nagy lábon élni. 

Itt elhallgatott, A nőre nézett. Szemében érdeklődést vélt felfedezni, ezért folytatta. 

Nem akartam úgy élni, mint a szüleim. Apámon akkor láttam jó ruhát, amikor lakodalomba vagy temetésre ment. Dolgozott a téeszben, otthon teheneket, disznót tartott, hajtottak látástól vakulásig. Úgy halt meg fiatalon, hogy a Balatont nem látta, Budapesten is csak akkor volt, amikor katona korában keresztülutazott rajta. 

Kiitta a poharát, töltött Annának és magának is. 

- Nem éreztem jól magam a munkahelyen sem. Az öreg szakik, ahelyett, hogy megtanították volna azt, amit az iskolában nem lehet megtanulni, csak gyakorlatban, csak kritizáltak és ugrattak minket, fiatalokat. Ha letolták őket a főnökök, mert ittak munkaidőben, vagy rosszul csináltak valamit, azért is rajtunk csattant az ostor. Talán azért is mentem szinte minden este szórakozni, hogy elfelejtsem a napközbeni megaláztatásokat. Egyre csak azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám önállósítani magam. 

- Édesapám is maszek volt - talán még óvodás voltam, amikor kiváltotta az ipart. Lakatos a szakmája. Vaskerítéseket, kapukat csinált, szőlősgazdáknak épített kistraktorokat, pótkocsikat, amíg nem lehetett ilyeneket készen kapni, és kutat is fúrt. Már nyugdíjas, de egy-egy kerítést traktor- vagy utánfutó javítást még most is elvállal. 

- Aztán egy este majdnem kétszázezret nyertem pókeren - vette vissza a szót Zoltán. - Óriási pénz volt ez akkor. Azonnal felmondtam a cégnél, hazaköltöztem, és elkezdtem a saját vállalkozásomat. Eleinte nehéz volt, kisebb felújítási munkákat vállaltam, majd komplett családi házakat is. A pesti kaszinókban, játéktermekben sok tehetős embert ismertem meg. Hétvégeken továbbra is feljártam szórakozni, közben terjesztettem, hogy maszek lettem, elmondtam, milyen munkákat csináltam - néha blöfföltem is. Így egyre nagyobb megbízásokhoz jutottam, és ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetem, hogy néhány éve jól megy a vállalkozás. Közben Debrecenben elvégeztem az építőipari főiskolát is, ma már építész üzemmérnök vagyok. 

Miközben hallgatta, Annában valahol belül megindult valami különös remegés, amely egyre terjedt és erősödött - végül úgy érezte, már látható is. Rettegett attól, hogy ismét utoléri az ő személyes turáni átka: kiderül, hogy a férfi mégis csak nős. Végül nem bírta tovább, kérdezett: 

- Eközben nem volt időd családot alapítani? 

- Volt feleségem, négy éve váltunk el. Ő Orvos, köztiszteletben áll a családja a városunkban. Nem volt nagy szerelem, egyikünk részéről sem, nekem inkább presztízskérdés volt, hogy elvegyem. Mindig úgy éreztem, lenéz engem. Nem is szívesen voltam otthon, a munkám miatt eleve sokat kellett távol lennem, és sok hétvégét is Pesten töltöttem a kapcsolatok építésével. Talán más lett volna a helyzet, ha van gyerekünk, de nem lett. Csoda, hogy tizenöt évet kibírtunk egymás mellett. 

Ez megnyugtatta Annát, fesztelenül beszélgettek tovább. Nyári ítélkezési szünet volt, a szabadságát töltötte, így nem bánta, hogy záróráig maradtak. Zoltán is ivott, ezért a parkolóban hagyta autóját; két óra is elmúlt, amikor a taxi fékezett Anna lakása előtt. 

Bár kissé szédült a szokatlan mennyiségű italtól, sokáig nem tudott elaludni. Pillanatról pillanatra csapongott a hangulata; úgy érezte, beleszeretett a férfiba, és boldoggá tette, hogy Zoltán is viszonozza a vonzalmát. A következő pillanatban azonban elbizonytalanodott; talán nem is szerelmes, csak elég régen él már egyedül, és egyszerűen csak jól esik neki a férfi közeledése. 

Csupán néhány órát aludt, a szokott időben felébredt. Kitámolygott a fürdőszobába, kiöblítette a szoknyát, a szennyestartóban keresett még hozzá néhány fehér ruhadarabot, elindította a mosógépet, és visszafeküdt. Tizenegy körül ébredt fel a telefon csengésére. 

- Szia - hallotta Zoltán hangját. - Kiment a szoknyádból a kávéfolt? 

- Még nem tudom, mindjárt megnézem. 

A telefont füle és válla közé szorítva kivette a szoknyát a gépből; a folt nagyon halványan, de meglátszott. 

- Nem, sajnos, benne maradt - válaszolta. 

- Akkor elmegyünk, veszünk egy másikat. 

- Ugyan, hagyd, régi volt már, nem kár érte. 

- De, ragaszkodom hozzá - erősködött Zoltán. - Kárt okoztam neked, kötelességem megtéríteni. Kapd össze magad, fél óra múlva ott vagyok. 

Anna nagyot fújt, mikor letette a telefont. Örült, hogy ilyen hamar ismét látja a férfit, ugyanakkor valami szorongásféle kerítette hatalmába. Ha nem találunk megfelelő méretet, szembesülni fog vele, milyen dagadt vagyok - gondolta. 

Zoltán pontos volt. Még top sem volt Annán, amikor hallotta, hogy megáll az autó a ház előtt. Gyorsan befejezte az öltözködést és lesietett. 

A hangulatos belvárosi utca egyik butikjában találtak majdnem ugyanolyan szoknyát; Anna megkönnyebbülésére az első kiválasztott darab méretre is megfelelő volt. Vásárlás után Zoltán meghívta ebédelni; ugyanabban az utcácskában volt egy kis családias vendéglő, ide tértek be. 

- Most hazaviszlek, aztán el kell mennem - mondta Zoltán, miután befejezték az ebédet, - este viszont vacsorázzunk újra együtt. 

Anna fejében megfordult, hogy ezúttal ő főz vacsorát, de úgy döntött, hogy egy napi ismeretség után túl nagy merészség lenne a lakására hívni a férfit. 

Este Zoltán taxival érkezett. Az elegáns belvárosi szállodához hajtottak; egy alkalmazott az étterem kis különtermébe vezette őket. Halk Clayderman-zene szólt, a termet csak gyertyák világították meg. Az egyik tartóban nem égett minden gyertya; Anna önkéntelenül is összeszámolta a lángnyelvecskéket. 

- Miért éppen huszonhét? - kérdezte. 

- Huszonhét órája ismerjük egymást. 

Anna szeme elhomályosodott. Zoltán észrevette elérzékenyülését, átölelte, megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen. A közeledő pincér halk léptei választották szét őket. 

A nő csak sajtos omlettet rendelt. 

- Előételnek jó lesz, de aztán rendelj valami komolyabbat is - mondta Zoltán, amikor a pincér elment a rendeléssel. 

- Nem, délben nagyon sokat ettem, most ennyi is elég lesz. Fogyókúráznom kell. 

- Eszedbe ne jusson! - mosolygott rá a férfi. - Nekem így tetszel. 

Anna ismét elérzékenyült, és elcsattant a következő csók. 

- Ez most egy kicsit búcsúvacsora is volt - szólalt meg Zoltán, amikor letették az evőeszközöket. - Haza kell mennem néhány napra; segítenem kell a kertben édesanyámnak, meg az öcsém fiának is régen ígérgetem, hogy elviszem horgászni. Hiányozni fogsz. 

- Te is nekem - súgta Anna. Aztán arra gondolt: talán jó is lesz, ha néhány napig nem találkozunk; tisztázhatom magamban, valóban szeretem-e, vagy csak jól érzem magam vele. 

A következő napon Anna óráról órára egyre jobban érezte a férfi hiányát. Tett-vett a lakásban, közben minduntalan ki-kinézett az ablakon, pedig jól tudta: a Mercedes nem fog megállni a ház előtt. Zoltán háromszor is felhívta, mindannyiszor hosszan beszélgettek. 

Másnap este megszólalt a telefon. 

- Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén leugranánk a Balatonra? Vitorláztál már? 

- Még nem, de régóta szeretnék. Jó lesz elutazni is egy kicsit. Mióta szabadságon vagyok, még ki sem mozdultam a városból. Tavaly, tavalyelőtt eltöltöttem két-két hetet a Tündéékkel a horvátországi nyaralójukban, de az idén ők sem mentek le a gyerek miatt. 

- Akkor pénteken délután indulunk. 

Hétvégére az idő esősre, hűvösre fordult, így a tervezett vitorlázás elmaradt. Őket azonban ez a legkevésbé sem zavarta, mint egy nászutas pár, a nap nagy részét a szobában töltötték. Véget nem érő szeretkezéseik közepette minden elképzelhető testhelyzetet kipróbáltak, Zoltán még a jakuzzit is kibérelte két órára. Anna a hetedik mennyországban érezte magát.

 

*****

 

Második rész...

Harmadik rész...

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#3. 2013. szeptember 24. 20:13
Ugyanígy! Én ismerem zsenge korától kezdve :-)
előzmény: Csilla hozzászólása, 2013. szeptember 24. 20:11
Csilla
#2. 2013. szeptember 24. 20:11
Zseniális, hibátlan írás.

Kíváncsi vagyok, hogy a jó kezdet hogyan folytatódik :)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek