Nagyapa (második könyv)

De a vonat ment, vitt Csehországon át Lengyelországba. Ott már látszottak a háború nyomai. Romok, üszök, kilőtt harckocsik, egész szerelvények romokban a vasút mentén.

 

 

Ott kezdem ismét, hogy lejárt a földbérlet,csak  a saját tíz hold maradt és a két húgom is elment hazulról. Hiába, jobban kedvelték a városi életet. 

Én megismerkedtem, illetve ez nem igaz, hisz gyerek koromtól ismertem feleségemet. Szóval közelebb kerültünk egymáshoz annyira, hogy most már bele is szerettem. Több évig jegyben jártunk és ezután 1939 július 29-én esküdtünk meg. De csak 1940 február másodikáig tartottak a mézes hetek, mert megkaptam a behívót és ezzel megkezdődött életem második szakasza.

1940 február 2.-a Esett a hó, katonaládám a biciklire kötve, s én feleségem kíséretében elindultam Patakra az állomásra. Irány Szerencs. Édesanyám, ahogy vissza-visszanéztem sokáig ott ált az út közepén és kötőjébe törülgette a könnyes szemeit. Ő már tudta hova indulok, én még csak sejtettem. Hisz ő már egy háborút átélt, s a második már javában tombolt. Az újonc hónapok nagyon nehezen teltek. Még erőltetett ütemben folyt a kiképzés, de én sem egy elkényeztetett selyemfiú voltam. Igyekeztem mindent elsajátítani, remélve azt hogy hamarabb kapok szabadságot vagy eltávozást, hiszen csak 35 km-re volt Szerencs, Patakhoz. Meg is lett az eredménye mert két hónap múlva haza engedtek. Aztán lassan  beleszoktam a dolgok és a feleségem többször is meglátogatott. Egyébként katona időmről s az ott történt élményekről külön regényt lehetne írni, de hát azok csak olyan szórakoztató, nevettető történetek, s nem életbevágóak. Például az egyik alkalommal gyakorlat közben, zászlóaljparancsnokom vitéz Nyári Rezső alezredes észrevétlenül megállt a lovával a hátam megett. Egy bokor tövében feküdtem éppen mint golyószórós csatár.  Tudtam, hogy a lova fél a lövéstől, de hát én nem vettem észre, annyira előre figyeltem és feszültem vártam mikor lőhetek. A kellő pillanatban el is eresztettem egy jó hosszú sorozatot, de abban a pillanatban puff, az alezredes úr odahempergett a mellém a fűbe. A lova lába is égnek állt, de az abban a minutumban  felugrott és remegő izmokkal futásnak eredt. Később  mesélte az egyik bajtársam, hogy  a ló két lábra állt és úgy vágódtak hanyatt. Csepp híján majd agyon nyomta a gazdáját. Zuhanás közben a sapkája messzire repült a fejéről, én vettem föl neki. Az arca vörös volt mint akár a pulyka , de nem szólt hozzám egy szót sem. Csak elvette a sapkát és megigazította az egyenruháját majd sarkon fordult és a lova után indult. Egy hónap múlva, az egyik összeállás alkalmával kiléptetett a sorból, s még meg is dicsért a gyakorlaton tanúsított magatartásomért. 

Aztán hozzátette.

- Máskor hátra is figyeljen harc közben, mert a lovamat nehéz hozzászoktatni a harci zajhoz! Aztán a tiszti iskolába mentem, minden századtól tizenkét ember. Mivel négy század volt, így kb. ötvenen lehettünk. Nagyon kemény volt, irgalmatlanul sokat kellett tanulni. Parancsnokunk Irsa Béla főhadnagy, egy keménykötésű ízig vérig katona ember 28-30 éves lehetett. Szakaszparancsnokaink mind hírhedt jutasi őrmesterek voltak. Nagyon nehéz volt, de azt is megszoktam, csak az bosszantott hogy mindig másért kellett szenvedni. Egyik alkalommal gyakorlaton voltunk kinn a közeli hegyen. Szép tavaszi idő volt, a parancsnok szünetet, illetve pihenőt rendelt el. De hát milyen pihenők voltak azok? Az őrmesterek mindig kitaláltak valamit. Most is összeugrasztottak, hogy ki milyen századbeli a legjobb birkózó. Úgy történt aztán, hogy én kerültem ki győztesen, mert senki sem bírt földhöz vágni. Jelzem, odahaza sem volt ez másképp. Nagyon kimelegedtem, de be is melegedtem, főleg mikor látom, parancsnokom Irsa százados úr, oldja a derékszíját veszi le aranysujtásos zubbonyát, s azt mondja.

- Gyere most már velem!

Mit tehettem. Először azt gondoltam, megadom magam, s ha nehezen is engedem hogy földhöz vágjon. De valahogy az is átfutott  rajtam, hogy a sok futtatásért hegynek fel hegynek le, sárba vízbe feküdj, föl le, békaügetésekért, soha az életben nem lesz több alkalmam, hogy megértessem vele milyen egy jó parasztfogás. Elég derék volt, tőlem jóval vastagabb. Hagytam egy kicsit játszani, megforgatott párszor de ez benne volt a pakliban. Egyszer aztán elkaptam a két segge partján a nadrágot, úgy odacsaptam a földhöz, hogy még most is nevethetnékem támad ha rá gondolok. Eztán mindig birkózóbajnoknak hívott, és mindig elengedett, ha kéredzkedtem szabadságra, vagy eltávozásra, de birkózni többet nem hívott. Még azon a nyáron történt, hogy kértem tőle 6 nap szabadságot,és ő jó szokásához híven meg is adta. Már a szabadságos levél is a kezembe volt, és indultam a vonathoz, mikor riadóztatták a zászlóaljat, engem már nem engedtek ki a kapun se. Éjjel már be is vagoníroztunk és mentünk Erdélybe. Estére Beregszászra értünk, s onnan gyalog mentünk tovább a Kárpátok felé. Máramarossziget,  Aknaszlatina, a román határra. Gyönyörű hegyes vidéken mentünk. Nyár volt, izzadtunk, de a hegytetők fehérek voltak még. Gyönyörű kristálytiszta patakok zuhogtak le a hegyekről, óriási bükk és fenyvesek, temérdek fa a völgyekben, de a nép amely lakta a hegyes vidéket nagyon szegény és elmaradott volt. Én azért nem csüggedtem mindenütt feltaláltam magam. Egész nyáron csavarogtunk a Máramarosi havasokban, egyik faluból ki a másikba be, míg végül a románok harc nélkül átadták Erdély nagy részét. Októberben egy  este bevagoníroztunk és hazajöttünk Szerencsre. Közben Júliusban megszületett első gyermekünk, éppen akkor volt szabadságolás így hétre engem is hazaengedtek. Mivel Szerencsen nagyon egyhangú volt a katonaélet, 1941 novemberében kapóra jött a parancs, hogy 60 ember önként jelentkező kérheti áthelyezését Nyíregyházára. Azonnal jelentkeztem, de már az első napokban megbántam, mert nagyon szigorú laktanya volt. Azon éjjel hogy odamentünk, a negyedik emeletről leugrott egy újonc, nem bírta az állandó kitolásokat és öngyilkos lett. Szét is loccsant a feje, de ettől kezdve ahogy az ottaniak mondták kissé enyhítettek a fegyelmen. Ez időben már őrvezető voltam és már ezért sem bántak úgy velem mint az újoncokkal szokás, de így is kemény volt. Csak egyetlen szempontból volt jobb. Tiszta homok volt ez a vidék így nem kellett annyit ruhát súrolni, meg puskát pucolni mint Szerencsen. Arról nem beszélve hogy Nyíregyháza nagyváros. Volt hova menni csavarogni, ha adtak kimenőt. Az első századparancsnokom egy taknyos kölyök, valami grófi családból származó ficsúr, tán ha húsz éves lehetett, de ludovikás hadnagy volt. Szinte látszott hogy utál bennünket, de mi hasonlóképpen voltunk vele. Olyan nyegle volt hogy azt sem tudta hogy beszéljen velünk. Igaz nem is igen tárgyalt kihallgatáson kívül a legénységgel. Nemsokára el is helyezték onnan, és helyébe egy főhadnagy Bálint Ferenc jött hozzánk. Ő is nagyon szigorú, de nem tudom miért, nekem sosem ártott. Közben rendelkezés jött: a tiszteseknek, altiszteknek igazolni kell a származásukat, így nekem is. Hosszú ideig tartott beszerezni a papírokat, s így nem lehetett előléptetni. Amikor aztán megkaptam a papírokat egyszerre szakaszvezetővé léptettek elő. Nagy lett az irigység a többi tisztesekben. Állandóan áskálódtak, árulkodtak ellenem. Volt egy őrmester, Horváth Mihály, az olyan buta volt, el sem tudom képzelni hogy lehetett őrmester. Nem elég hogy nem tudott vezényelni, de még a szolgálati szabályzatot, sem értette. Igaz a tisztek, de még az altiszt társai is csak gúnyt űztek belőle. Pláne ha mindketten szolgálatban voltunk, mindenért engem vont felelősségre, és kihallgatásra rendelt, de hála istennek a századparancsnok úr figyelembe se vette. Lassan közelgett a leszerelésem ideje, és tisztes társaimmal együtt behívattak az irodába. Tájékoztattak, hogy mi tisztesek nem szerelhetünk le mert háború van. Benn tartanak kiképzőnek, de az is lehet, bármely percben mozgósítanak és irány Oroszország, még ha leszerelnénk is. Így aztán parancsnokom rábeszélésére aláírtam három évet s lettem továbbszolgáló szakaszvezető. Századparancsnokomnak igaza lett, mert ahogy leszereltek a velem egykorúak, már másnap bevonultak mint tartalékosok. Sőt egy hónap múlva behívták azokat is akik velem egy korosztályúak  voltak, mint tartalékosokat. Én közben megkaptam a kinn lakhatási engedélyt. Az állam fizette a lakbért is és az odaköltözést  így a feleségem is oda költözhetett Nyíregyházára. Már útban volt a második gyerek is. Hát nem mondom hogy olyan nagyon jó módban éltünk, de hát mégis csak együtt  volt a család, és azért a fizetésem volt rossz. Igaz parancsoltak, de már nem úgy mint azelőtt. Kiképző lettem, úri ember mert akkor egy szakaszvezető nagy úr volt egy laktanyában. Parancsnokom nagyon szeretett. Fiamnak szólított, ha négyszemközt voltunk, senki sem árthatott nekem a században. Történt  egyik alkalommal, hogy laktanya őrségben voltam mint őrparancsnok. Éjjel egyik beosztottam aki pihenőben volt, kint ácsorgott a kapuba. Egyszer csak bejön és könyörög  engedjem el vagy tíz percre, mert igen fain nővel ismerkedett meg, had kísérje el egy darabon. 

-De hisz őrségben vagyunk!-  mondom én.- Hogy képzelsz ilyet?

 Addig rimánkodott, hogy elengedtem.

- De csak a laktanya kerítése  sarkáig, és csak tíz perc! 

Többre nem mertem, mert bármelyik percben ellenőrizhettek. Letelt a tíz perc, de az én komám nem jött. Idegességemben meghagytam a felvezetőnek. 

-Tizedes! Vegye át a parancsnokságot, én pedig elmegyek és ellenőrzöm a legtávolabbi őrszemet.

Így is lett, de nem ellenőrizni mentem, hanem arra amerre a katonám indult a nővel. Meg is találtam, nem messze az úttól a nagy fűben csúszkáltak. 

-Katona! Mit művel itt!-kaptam le  a tíz körméről. Neki állt hebegni, közben sandított felém sejtelmesen.

-Bocsánat szakaszvezető úr, csak ugye...-hadovált de közben a nőre sandítgatott, aztán rám. A nő pedig nekiállt panaszkodni.

- A pénzem! Az egész napi keresetem! A zsebembe volt és most azt keressük! Ne bántsa ezt a derék katonát! Miattam van minden!

Meg esett rajta a szívem, meg hát kíváncsi is voltam mire ez a nagy sandítgatás, hát én is neki álltam keresni. Ott csúszkáltam velük, kerestük kerestük, de ahogy egy kicsit távolabb csúsztunk a nőtől, oda súgja a katonám. 

-  Ne törődj vele, már jó helyen van az. 

Azonnal abbahagyattam a keresést.

- Ebből elég! Szolgálatban vagyunk. Az őrhelyére katona! 

A nő még ott maradt, mi meg bementünk az őrszobába. Szerencsére nem történt semmi baj míg távol voltunk. Ez a kutya a pénztárcát még szeretkezés közben vette ki a lány zsebéből, mert igen nyomta a mellét, ahogy mondta. Tíz egynéhány pengő volt benne. Jó pénz volt mert 30 fillér volt a kantinba egy liter bor. Alig vártuk hogy leteljen a szolgálat, mentünk is mint a muslincák. Később még csatlakozott hozzánk a főszakács is, mivel igen jó viszonyban voltunk mindhárman. Egy szobában aludtunk, sőt az ágyunk is egymás mellett volt. Takarodóig bizony jól beszedegettünk. Be is rúgtunk rendesen, alig tudtam a körletbe felvezetni őket. Azért tudtam vigyázni magamra, nem voltam annyira részeg, hogy ne tudjam az eszem.  Éjféltájban költ a napos, azonnal öltözzek. Fölnézek, látom már a két társam nincs ott az ágyában, de a szép fehér takaró és lepedő össze-vissza van okádva, bűzlik az egész szoba.

 Jön  Horváth őrmester ugyanis ő volt szolgálatban.

- Takarodjon! Szedje össze magát maga részeg disznó! Indíts a fogdába! 

Nem igazán értettem  miért, én semmi rosszat nem csináltam. Nem volt mese, parancs az parancs. De nem maradtam sokáig mert már hajnal háromkor ott volt értem, és mehettem is vissza a körletbe. Igaz gúnyos vigyorral kihallgatásra rendelt reggelre mind a hármunkat. Hiába vigyorgott, nem kaptam semmit.

-Fiam, máskor kevesebbet igyatok. - mondta a főhadnagy úr az irodába.

 Jelzem ő is szerette  a piát. A két társam egy-egy heti laktanyafogságot kapott. Ezzel ki is merült a fogdával való ismerkedésem a teljes szolgálati időm alatt. Az őrmestert tisztára a guta akarta megütni. Azt hitte én is kapok két hetet, és haza sem mehetek. Így telt az idő. Közben bevonultatták a sok román, ruszin, szlovák, meg szerb fiúkat. Sok bajunk volt velük, különösen a románokkal és a ruszinokkal. Valósággal olyanok voltak min az állatok, még enni sem tudtak emberi módra. Mint a csürhék. Mindig a nyomukban kellett lenni, de idővel beletörődtek  és akadt köztük elég rendes gyerek is. De sokat kaptunk értük míg rendet tanultak. Időközben megszületett második gyermekünk. Közel laktunk a laktanyához, így ebédelni is hazajártam, de estére vissza kellett mennem. Együtt kellett lenni a legénységgel, mert hát mindig volt valami vagy valaki, akivel foglalkozni kellett. 

Így jött el 1942. október, amikor elrendelték a mozgósítást. Bevonultak a tartalékosok és megalakult a menetszázad, illetve a menet ezred. Irány Oroszország. 

Századparancsnokom behívatott az irodába és azt mondta.

- Fiam, én is megyek, neked is jönnöd kell. A haza hív.

Lehet ha szóltam volna magam mellett talán maradtam volna, hiszen voltunk a századnál talán öten is. Az is igaz a többinek  mindnek  több gyereke volt, így meg sem kíséreltem visszakozni. Október 30-án éjjel, hogy ne zavarjuk a város forgalmát, teljes menetfelszereléssel mentünk az állomásra ahol már  vártak az üres szerelvények. Ezredparancsnokunk rövid búcsúbeszédet mondott, aztán részéről el is volt intézve az indulás. 

Feleségem is eljött az állomásra, mert  az indulás reggelig elhúzódott.

 Most is előttem van a kép.

 Jani két éves egynéhány hónapos, Juci hat vagy héthónapos, de Katival már gömbölyű hassal állt a vagonnál. Kimondhatatlan lelki fájdalom fogott el. Háború volt, és én a harctérre indultam. Feleségem sírt, hiszen nem tudhatta sem ő sem én, viszont látjuk e még egymást még egyszer az életben. Fájt nagyon a búcsúzás, hiszen alig pár hónapot voltunk együtt és Juci állapota csak tetézte a fájdalmamat .  Akár minden percben meghalhatott  olyan beteg volt,  igazából már nem is reméltük hogy megmarad. Jani ott gügyögött mellettem. A legédesebb korban volt és mégis búcsúzni kellett. Kati az anyja szíve alatt s talán soha nem fogom látni. Könnyeimet magamba fojtva álltam és vártam a vonat indulását. Nem sírhattam, szégyelltem volna. Nem lett volna méltó egy magyar királyi szakaszvezetőhöz. De nem is akartam ezzel még jobban szegény feleségemet  megkeseríteni. Mérhetetlen fájdalom fogott el, amikor fütyült a vonat. Beszállás, még egy utolsó búcsúcsók a feleségemnek, a kisfiamnak és a kislányomnak. Én ezekkel a gondolatokkal búcsúztam: 

„Istenem, te tudod hova megyek, látod kiket hagyok itt. Engedd, hogy visszatérhessek hozzájuk, de mindazon által legyen meg a te akaratod,legyen áldott szent neved."

A  vonat elindult, míg láttuk egymást a feleségemmel integettünk. Aztán befordultam a vagon sarkába, és sírtam és sírtam.

Szép verőfényes őszi idő volt, a vonat sebesen vitt. Délután értünk Miskolc, Budapest, Komáromon át Galánta határállomásra. Úgy nézett ki hogy hosszabb ideig állunk mert  kihirdették. Akinél pénz van költse el mert a határon túl már értékét veszti! Így aztán ölszámra hordtuk a pálinkát, bort, pezsgőt, szalámit és kolbászt, mindent. Úgy berúgtunk, de még  a tisztek is, hogy majd felvetettük a vagont a nagy dáridózással. 

De a vonat ment, vitt Csehországon át Lengyelországba. Ott már látszottak a háború nyomai. Romok, üszök, kilőtt harckocsik, egész szerelvények romokban a vasút mentén. Repülőgéproncsok, és az állomásokon a sok éhes gyerek, kenyeret és cigarettát kunyeráltak. Ők már a bőrükön érezték a háború nyomasztó hatását. Hatvanan hetvenen voltunk összezsúfolva egy-egy marhaszállító vagonba teljes felszereléssel együtt. Még kinyújtózni sem tudtunk, akár a dobozba  zárt heringek. Lengyelországban Katovice, Krakkó környékén jó napos idő volt, majd Brest, Minszk  Gomel, Orjol környékére érve már hó volt, és kemény hideg.  Duhajkodásunk megbosszulta magát, mert a nagy zsúfoltságban a vagonba beépített kályhát mind romba döntöttük. A csövet összelapítottuk, letapostuk, a kokszot, szenet kiszórtuk, mit  gondoltunk mi arra, hogy szükség lesz még rá. Keservesen, összefagyva, de össze kellett tákolni, mert majd meg fagytunk. Mínusz 25-30 fokos hideg volt. 1942. november 9-én értünk Belgorod orosz városba, és ott vagoníroztunk ki. Nem a mi tisztjeink, hanem a felsőbb parancsnokság felelőtlensége volt, hogy az első nap, a tíznapi összezsúfolt utazás után hetven kilométert kellett gyalogolni a mínusz negyven fokos hidegben.  A legénység egyharmada lemaradozott, egyszerűen képtelen volt lépést tartani. Térdig érő hóban, legtöbbször az út mellett kellett gyalogolni, mert az utánpótlás nem állhatott meg. Német gépkocsik ezrei vonultak a front felé és vissza, azok nem térhettek le az útról. Két napot kellett várni, míg újra összeállt az ezred. Én hála Istennek bírtam a hideget is, és a gyaloglást is. Aztán további öt hat napot gyalogoltunk, de már csak 30-40 kilométert naponta. Olyan hóviharok voltak, hogy csak egymással összefogódva mehettünk. Szigorúan megparancsolták, senki nem maradhat le. Bizony sokakat úgy kellett vonszolni a havon. Mindenütt rom és pusztulás. Lábon állva a végtelen nagy tábla búza, gabona, napraforgó táblák. Traktorok százai otthagyva ekéstől,  boronástól a földeken. Csépeletlen búza kazlak, mindenéből kifosztott lakosság, azaz csak öregek, asszonyok és gyermekek. Mindenütt ahol jártunk nagy szélmalmok jelezték  falu vagy község következik. Néhol kettő és három is,  kívül a falu szélén a dombokon. Több helyen akasztófa is volt, rajta talán már napok óta ott függött a nyakába akasztott táblával az áldozat. Így jár aki gyújtogat! Így jár az áruló!  Borzasztó látvány volt!  

A községek bejáratánál mindenütt  volt a községet jelző tábla mellett egy másik tábla, ezzel a felirattal: Itt járt a német és magyar hadsereg. Vissza adott nektek földet, kenyeret szabadságot! 

Nagyon elgondolkoztatott ez a látvány. Nem jártam soha csukott szemmel, mindent megfigyeltem, de nem tudtam összeegyeztetni az akasztott embert, a síró gyermekkel aki könyörgött egy harapás kenyérért. 

Nem tudtam oroszul, de tudtam hogy azt kér. A learatlan búzatenger, és a visszaadott kenyér között, elgondolkoztam hogy mi az a szabadság amit visszaadtak ennek a lealázott mindenéből kifosztott orosz népnek. Ekkor szólalt meg bennem is a lelkiismeret, de csak titokban: - Mit keresek én itt? Miért hoztak ide, édes hazámtól 2000 kilométerre, hisz mindenütt németek vannak körülöttünk. Ők dirigálnak, ők parancsolnak, ők irányítanak. És ettől a perctől kezdve azon járt az eszem, bár csak egy puska lövést se kellene kilőnöm erre az elcsigázott megalázott nép fiaira. De nem így történt, mert még is kellett. 

Közeledtünk a Don folyóhoz. 

Hideg, mínusz 40 fokos hideg volt. Jekaterinovszka nevű faluban szállásolták el a zászlóaljunkat, a többi zászlóaljat pedig a környező falvakba. A front a Don partján körülbelül 30 km-re húzódott. 

Amikor odaértünk és megálltunk, délután volt, csendes de hideg idő. 

Tompa, mély de folyamatos ágyúdörgés hallatszott. Ahogy széjjel néztem, mindenki sápadt, hallgatag arccal nézett maga elé. Én is. Eddig még egyikünk sem hallott ágyúdörgést. A falu nem volt nagy. Minden házban legalább húsz harminc embert szállásoltunk be, úgy hogy a földre terített szalmára feküdtünk, mert a házak kicsinyek voltak. Az iskola a falu közepén,az is szalmafedeles és földes volt, padok nélkül. A  tanítás szünetelt, hiszen háború volt. A házakban illetve a kunyhókban nem volt semmi egyéb, csak földbe vert lábakon lóca, és egy ugyancsak földbevert asztal, meg  egy kemence. Ott úgy hívták: Picski. A tetején oldalt kiépítve egy lapos rész, melyen aludt a család. Ha nagy volt a fészekalja, akkor a picski közelében egy dikó, s az volt az ágy. Az én szállásomon ahol laktam, egy 50 év körüli özvegy ember a 16 éves Marusza nevű leányával lakott. Nagyon csendes, szelíd,  jóindulatú ember volt. Nem voltunk az első vendégek a faluban s így ő is igyekezett alkalmazkodni hozzánk. Marusza szép fekete szemű, gömbölyű és örökmozgó, csinos helyes leány aki mindig maszatos, piszkos ruhákba járt. Akár egy vadmacska úgy viselkedett a mi virgonc fiatal katonáinkkal.

Hát ez érthető is, biztosan voltak szebb ruhái is, de ezt mi nem firtattuk. De nagyon szegények és lealázottak voltak. Pár nappal később hogy megérkeztünk , megjött az első tábori posta. Nagyon megörültem neki, mert feleségem arról írt, Juci már két kilót hízott és szépen fejlődik. Én azt gondoltam magamban, hogy  már el is temették amilyen gyenge állapotban hagytam őket. Egy hónapig voltunk itt tartalékban. Minden nap kivonultunk, úgy mint ha laktanyában lettünk volna, de ez sokkal keservesebb volt. A legközelebbi falu  kb. 20-30 km-re lehetett, vételezni is ilyen messzire kellett járni naponta. Azaz kellett volna, de olyan gyakoriak voltak a hóviharok hogy ki sem tudtunk lépni a szállásunk ajtaján.  A kolhozba volt krumpli, napról napra azt ettük sülve só nélkül. Só nem volt az ételt is úgy ettük, és lám hogy meg lehet szokni! Később már nem is hiányzott. A nép nagyon igénytelen, kenyeret  egyáltalán nem láttam, csak a búzát, árpát megdarálták a szélmalomba és abból sütöttek  amolyan vakaró félét. Azon mód mindent benne hagytak tokosan. Először nem tudtam még belekóstolni se, de aztán ahogy kiéheztünk, alig vártam hogy megkínáljanak. Egyébként nagyon jószívű nép volt,  minket magyarokat talán még szerettek is, de a németeket végtelenül gyűlölték. Ott létem alatt már egész jól megtanultam velük beszélni. Nem tudtam velük úgy bánni mintha ellenség lettek volna, sajnáltam őket és ők ezt észre is vették. A mi katonáinkat gyakran rávitte a kényszer, hogy  ahol valamit éreztek, bizony ellopták. Hiába mentek a tisztekhez panaszra azok szemet hunytak felette. Sokszor szaladtak  hozzám- Morcsenkónak hívtak, hogy menjek mert ellopták az utolsó tyúkját, kecskéjét, vagy egyebét. Ahol tudtam segítettem, de odavezényeltek egy szarházi törzsőrmestert  és rögtön beárult a százados úrnál. Megfenyegetett hogy hadbíróság elé állíttat, mert rokonszenvezek az ellenséggel,  de a százados úr figyelembe se vette. 

Elmúlt a karácsony, teltek a napok ha nehezen is. Rettegve vártuk, hogy mikor riadóztatnak, megyünk a Donhoz  a vonalba, leváltani azokat akik már régóta ott harcolnak. Az ágyú állandóan dörgött, este ha kimentem még a torkolattűz is tisztán látszott, és ez aggodalommal töltött el mindnyájunkat. 

Január 9-én éjjel riadó és már indultunk is a front felé. Rettentő hideg volt. Hordta a havat szemünkbe, szinte elviselhetetlen erővel tombolt a szél. Fagyott össze a szemünk  szánk, de menni kellett. Estére  Verkszárki  nevű községbe értünk, onnan már csak egy szelíd lejtésű domb választott el a Dontól. 

Csendes volt ez a nap, a vihar előtti csend. Csak hébe-hóba egy aknavető vagy tüzérségi lövedék csapódott le a közelünkbe. Itt sikerült egy sült macskacombot is bekebeleznem. De jó volt!

Délben el kellett menni valahova, de már nem emlékszem miért, és mielőtt indultam volna  az egyik tizedes megállított.

- Van egy jó nagy nyúl! Az itt lévő régi bajtársak cigarettáért odaadnák. 

Én nem dohányoztam, de mindig volt cigarettám, hát odaadtam neki.

-Nesze! Vegyétek meg! De hagyjatok belőle mert kutyául mardos azt éhség! 

Alig vártam hogy haza érjek olyan  éhes voltam. Tartották a szavukat igaz kíváncsian méregettek míg tömtem magamba a húst be. Utána hozzákezdtek nyávogni, persze tudtam már hogy mi  a helyzet, de azért csak nem akartam elhinni. Erre hozták nekem a már levágott gömbölyű macskafejet. Hát tényleg macskát ettem. Ők is megették, gondoltam, hát én sem fogok meghalni tőle. 

Még aznap délután három órakor pontosan mintegy gombnyomásra a Don felől megdördültek az ágyúk ezrei. Szinte egybefolyt az a mindent elsöprő, borzalmas, semmihez sem hasonlítható, fülsiketítő robajlás. Azonnal riadó és elindultunk a dörgés irányába. Rövidesen megtudtuk, hogy oldalt tőlünk, vagy 15km-re áttörték a vonalat. Az oroszok már az innenső oldalon nyomulnak. A borzalmas ágyúzás vagy két órán keresztül tartott, aztán hirtelen csend lett. Csak puska, géppuska, és géppisztoly sorozatok hallatszottak. Közben éjszaka lett és rettenetes hideg, 35-40 fok.

 Térdig érő hóban, egy óriási napraforgó táblában helyeztek el bennünket tüzelőállásba.  A napraforgó sűrű volt és alacsony, bizonyára nem volt megkapálva. Éppen az ellenség felé lejtett a domb, így aztán messzire elláttunk még éjjel is. Ekkor borzadtunk el csak igazán. Százával hordták a sebesülteket, akik  jajgatva, ordítva kétségbeesetten feküdtek a hómezőn. Volt olyan aki a saját lábán bicegett, de a legtöbbet szánkóra rakva vitték hátra. Parancsot kaptunk, legalább 80 centi mély lövész lukakat ássunk, mert páncélos támadás várható. Dübörögtek is egész éjjel, a Don jegén keresztül állandó volt a morgás. Néha egy-egy felderítő egész közel jött hozzánk, de nem volt szabad volt lőni. Parancsra vártunk.  Már nagyon éhesek voltunk, de biztattak, hogy mindjárt jön a lovas szánkó a kondér rizses hússal. Szigorúan csak rajonként lehetett  érte menni a csajkával. Éppen rám került volna a sor, amikor egy felderítő harckocsi alig száz méterre megközelítette  a vonalunkat. A ló nagy célpontot mutatott, egyből odalőtt és a lövedék tőlünk  alig pár lépésre csapódott be a földbe. Mindenki fölhöz vágta magát velem együtt, de közben a szakács már menekülőre fogta a dolgot és a lovak közé csapott. Olyan éhes voltam, hogy nem törődtem az életemmel sem.  Egy szempillantás alatt fölpattantam és utána iramodtam. Sikerült utolérnem és  jól belemerítettem  csajkámat a kondérba. Meg sütöttem a kezem egy kicsit, de végre jóllakhattam a lukban kuporogva.  Ástuk is a lukakat, de hát  a fél szakaszom a szakaszparancsnokomnak Bujra hadnagynak ásta a fedezéket, nem beszélve arról hogy a földnek is legalább 50-60 centi mély fagyja volt.  Gyalogsági ásóval ez egy keserves művelet. Noszogattam is a fiúkat.

-Ássatok, mert a harckocsi agyon tapos benneteket!

De hiába fenyegettem őket. Sokan a hidegtől és a félelemtől már annyira el voltak csigázva, hogy már nem törődtek semmivel. Éjjel parancs jött, hogy reggel a lövészlyuk mögé, mindenki terítse ki a hóra a pokrócát. Ez azért volt fontos, hogy a repülők- már a sajátjaink, meg tudják különböztetni a mieinket az ellenségtől. Nehéz szívvel vártuk a reggelt, de eljött, és hála istennek  egy emberünk se hiányzott. Hét nyolc óra tájt egy német repülő száguldott el a vonalunk felett, s negyed óra múlva 25-30 bombázó jelent meg. Közvetlen  közelben - hiszen az éj leple alatt az oroszok teljesen  felfejlődtek mihozzánk, elkezdték a stukák is  bombázást. Szörnyű látvány volt, hisz alig 100-150 méterre voltak  tőlünk.  A robbanások  erejétől, gépek ágyúk és emberi darabok hullottak vissza a levegőből. Három nagy hullámban 5 perces időközönként zajlottak le a támadások. Azt hittük ott minden elpusztult, mi nyugodtan lehetünk. Nem is történt semmi egy darabig. 

Tíz óra tájban eget-földet rengető ágyú és aknavető tüzet zúdítottak ránk, úgy hogy már lassan az őrület kezdett  erőt venni rajtunk. Sokan megsebesültek és meghaltak a borzalmas tűzben és minden összeköttetés megszakadt, még a szakaszok között is. Majd az egyik percről a másikra az orosz tüzérség hátra helyezte a tüzét, mi ez idáig egyet sem lőhettünk, hisz nem is volt kire. 

Ekkor nagydübörgéssel megindultak a T-34-esek. Volt mellettünk hét német páncélvadász. Ki is lőttek néhány orosz harckocsit, de utána eliszkoltak a nagy túlerő elől.  Nem tudom leírni és visszaadni azt úgy ahogy láttam akkor. Hetvenöt harckocsit számoltam meg hirtelenjében szemben velünk vagy 300-400 méter szélességben. Okádták a tüzet, és amikor nekünk is lehetett volna mire lőni, csütörtököt mondtak a fegyvereink. Mind befagytak egy-két kivétellel. A harckocsik a vonalunkhoz érve tucatszám taposták agyon az emberinket rajtam is keresztül mentek, de az én lukam elég mély volt.  A harckocsik keresztbe kasba végig száguldottak vonalunkon, ám utána közvetlen közel jött  a gyalogság mint a hangya. A nagy harci zajban nem vettük észre hogy  tőlünk balra egy másik idegen alakulat már előbb megkezdte a visszavonulást, jobban mondva a menekülést. Az oroszok azon a részen  tömegesen nyomultak előre.

Egyszeriben csak arra lettem figyelmes, hogy ordítanak felém.

- Bekerítenek az oroszok! 

-Hol? Hiszen én előre figyeltem. Eszembe juthatott volna kiképző parancsnokom intelme akinek a lovát annak idején megugrasztottam, de hát hol járt nekem az eszembe! A golyószórós éppen mellettem volt tüzelőállásba, de amint megláttam a tömeget, nem bíztam benne. Addig is annyira félt , hogy mindig a levegőbe tüzelt, mert ahhoz hogy pontosan lőjön, ki kellett volna dugnia a fejét, de ezt nem merte. Pillanatok alatt helyet cseréltünk és én elkezdtem tüzelni a tömegre. Nem tudom a Jóisten mint gyilkostól fogja-e számon kérni tőlem ezt a jelenetet, de itt már gyilkoltam. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el amint láttam, hisz alig 100-150 lépés választott  el tőlük, amikor mint  fűszál a kasza után, hulltak az emberek. Már nem is bántam volna, ha én is ott abban a pillanatban meghalok. Közvetlen szomszédunkban  betörtek az állásukba. 

-Ruhi ruhi, fel a kezekkel! -ordítással.

Pont ott volt a századparancsnok, akit ott rögtön agyonlőttek. 

-Meneküljön mindenki ahogy tud!

És most jött a mészárlás, mert ahogy kiugráltunk a lyukakból teljes célpontot adtunk az oroszoknak, és bizony az ő puskájuk nem volt befagyva, mint a mienk. Nem tudom hogy menekültem meg, teljesen  össze voltunk keveredve az oroszokkal. Már semmit sem bántam bármi történjék. 

Csak arra az egyre gondoltam: 

„Istenem! Feleségem, két gyermekem,  a harmadik útban,ne engedj itt elpusztulni! Kifogja fölnevelni őket!"

 De hát én legyek kivétel? Hiszen százával hullottak körülöttem. Engedtem a sorsnak és futottam én is még néhány társammal együtt  arra amerre a nap szálló félben volt. Egy Répási nevű tizedessel szaladtunk visszafelé, de nem nagy reménnyel, mert a harckocsik már jóval megelőztek bennünket.  Azzal az elhatározással hogy mi már úgy is fogságban vagyunk, hát  éhen ne essünk fogságba, megbeszéltük hogy megesszük a tartalék konzervünket. Közben ahogy tanakodtunk menetközben, egyszer csak a lába közé kap és összecsuklik. Támogatom ahogy tudom, kigomboltam a köpenyét, nadrágját, hát egy golyó átfúrta a jobb combját. Szerencsére csontot nem ért, csak lassan csörgedezett belőle a vér. Már nem bírt csak támolyogva jönni. 

-Üljünk le pajtás!-mondtam neki.- Mindegy már. Együk meg a konzervet!

 Neki is láttunk, de én evés közben is egyre figyeltem. Észrevettem, hogy előttünk a harckocsi oszlopban egy nagy rés támadt. Biztattam Répásit.

- Szedd össze magad! Arra kibújunk a gyűrűből! - mutattam neki a hasadék felé. Úgyis volt. Minden erőnket megfeszítve mentünk és rájöttünk, hogy egy mély horhos (meredek partú, mély árok) miatt harckocsiknak csak nagy nagykerülővel sikerült előre haladni, s így nekünk is sikerült kibújni. Közben jött egy sebesült szállító szán őt feltettem, elvitte a segélyhelyre. Nekiálltam keresni  a zászlóaljam illetve a századom megmaradt részét. Meg is találtam vagy három kilométerrel hátrébb, ahol újra kezdték rendezni a sorokat. Huszonheten  maradtunk százötven emberből, a többi meghalt, vagy fogságba esett. A százados úr és a szakaszparancsnok, a tisztek mind megvoltak, de tisztes csak én magam. Százados úr sírt amikor meglátott. Éppen ott volt a zászlóaljparancsnok is. Sűrű könnyek közt mondta.

- Hol vannak a fiaim? Hol vannak?

Megrázó jelenet volt, ilyen kemény, ízig vérig katona szemekben könnyet látni. Én is sírtam és el voltam készülve rá: Itt kell elpusztulni, távol a hazámtól idegen érdekekért. Utána még nagyon sokat szembe kellett néznem  a halállal, nem írhatom le mert az sok volna. Hogy még hány ütközetben vettem részt, nem is kellemes felidézni, de hála Istennek megúsztam, hogy még csak meg sem sebesültem. 

1943 márciusában, mint teljesen szétvert, elpusztult magyar  hadsereget, kivonták a frontról és hátra indítottak pihenőre. Mennyien maradtunk? A hadosztály nem tett ki egy zászlóaljat. 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Kabdebon János
#4. 2010. november 8. 13:18
A valóság kegyetlenebb, és tanulságosabb mint bármi amit az emberi fantázia kreált.
Mégis...
katuska
#3. 2010. november 6. 14:29
Az én egyik nagyapám megjárta Szibériát, kicsi voltam, mikor meghalt, nekem nem tudott mesélni. Olvasni, olvasni, olvasni kell róla, ne menjen feledésbe az áldozatuk.Köszönöm, János!
Eliza Beth
#2. 2010. november 6. 12:06
Mi, a háború utáni korosztályok, csak elképzelni tudjuk, milyen szörnyűségek történtek a háborúban, a lelkekben. Egyetlen film sem adhatja ezt hűen vissza....
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Megtévesztés