Móra Ferenc: DIÓBÉL KIRÁLYFI - 8. rész

EGY ÖREG EMBER EMLÉKEI FIATAL GYEREKEKNEK - VÉGES-VÉGIG CSUPA PRÓBA - HÁROM NAGY ÚR

 

 

HÁROM NAGY ÚR

 

 

Telt-múlt az idő a malajdoki kastélyban, s úgy összeszoktunk mink Tamás úrral, hogy akármerre került-fordult, engem is mindig magával vezetett.

- Úgy nézem, kis szolgám - támaszkodott a vállamra -, te leszel már az én unokám ezután, öreg ember vagyok már én, közel a napáldozatom, vagy látom többet az én bécsi kis unokáimat, vagy se.

Meglátta pedig, hamarább, mint gondolta volna. Egy délután minden híradás nélkül váratlanul hazaérkezett Gáspár úr. Mégpedig nem is egyedül állított be az üveges tornácra, ahol Tamás úr a nagy karosszékben eresztgette a kövér füstmacskákat a nagy hasú tajtékpipából, hanem harmadmagával. Az egyik kezét is egy kis fiúcska fogta, meg a másikat is.

- Hazahoztam a bécsi legényeket, édesapám - csókolt kezet Gáspár úr az öreg Malajdokinak. ‑ De vissza sem viszem ám többet őket. Elég volt a bécsi módiból, magyar gyerekeket akarok belőlük nevelni.

Szó ki nem mondhatja, mekkora volt az öregúr öröme, ahogy az unokáit az ölébe kapta. Hol az egyiket, hol a másikat szorította magához.

- Csak az a baj - nevetett boldogan -, hogy meg nem tudlak különböztetni benneteket egymás­tól, olyan egyformák vagytok.

Magam is úgy eltátottam rájuk a számat csudálkozásomban, hogy majd kiesett rajta a fejem. Nemcsak a kék bársonyruhájuk, nyalka piros csizmájuk volt egészen egyforma, hanem a növésük, a fehér orcájuk, a nevető kék szemük, a szőke selyemhajuk is. De még a hangjuk közt se lehetett különbséget tenni, ahogy megszólaltak:

- Én vagyok a Petykó!

- Én vagyok a Matykó!

No, nem telt bele három nap se, mikor sötétben is meg tudtam volna mondani, kettőjük közül melyik az egyik, melyik a másik. Aki a nagyapó poharát eltörte, az Matykó volt; aki magára vállalta, az Petykó volt. Aki a pávák farkát kiszaggatta, Matykó volt; aki a szivárványos tollakat szétosztogatta a szegény jobbágygyerekeknek, az Petykó volt. Aki a hopmester úr ágyába sündisznót dugott, az Matykó volt; aki még a kisbéresnek is megemelte a süvegét, az Petykó volt. S aki soha énmellettem úgy el nem ment, hogy oldalba ne könyökölt volna, vagy a lábamra rá ne hágott volna, vagy legalábbis a nyelvét rám ne öltötte volna, az megint csak Matykó volt; s aki soha anélkül hozzám nem ért, hogy meg ne simogatott volna, vagy a kezem meg ne szorította volna, vagy legalább a lenvirágszemével rám ne mosolygott volna, az mindig Petykó volt.

- Ne sírj, kis Dióbél - vigasztalt olyankor, mikor Matykó valami csintalansággal kibuggyan­totta a szememből a könnyet -, majd szólok én édesapának, hogy ezt a rossz Matykót kergesse el a háztól hörcsögnek.

Semmivel a világon Matykót meg nem lehetett ijeszteni, csak ezzel. Gáspár úr szokta neki mondogatni, ha nagyon fölbosszantotta:

- Megállj, gézengúz, ha mindig kötözködsz, egyszer kicsaplak a falu végére hörcsögnek, pedig akkor Tilinkó bográcsába kerülsz!

Ilyenkor Matykó visított, mint akit nyúznak, s még ha megbékült is, idegenkedve nézett az apjára. Petykó mindig úgy törleszkedett hozzá, mint egy csengettyűs bárányka, Matykó mindig vádaskodott, mint egy farkasfiók. Egyetlen teremtett lélek volt, akihez igazán hozzáédesedett: a nagyapja. Annak néha még szót is fogadott a reggeli sétáinkon.

Mind a hárman nagyon szerettük ezeket a sétákat, mert ilyenkor Tamás úr mindig figurázott velünk.

- Fogadjunk, hékám - ütött egyszer a vállamra, mikor nagyon belefáradtam már a futkározásba -, hogy tebelőled se lesz soha kengyelfutó.

- Nem is akarok én az lenni - kaptam föl a fejemet.

- Hát pedig az a jó mesterség, mert a kengyelfutónak sose kell patkoltatni a lovát. De mi szeretnél lenni, te Dióbél, ha még kengyelfutó se?

- Én nagy úr akarok lenni - böktem ki a szívem szándékát.

Tamás úr elfüttyentette magát, és Petykó felé fordult:

- Hát te, gyerekem?

- Én se leszek kisebb Dióbélnél - mosolyodott el szelíden Petykó.

Matykót már kérdezni se kellett, ő kérdezetten is megvallotta, hogy egymaga akkora úr lesz, mint mi ketten együttvéve.

- Hát az se rossz mesterség, csak hozzáfogni nehéz - sodorgatta Tamás úr a bajuszát.

De erre már az ökörszem is elnevette magát a tüskebokrok közt.

- Csivi-csuvi-csivi-csitt! - csattogott csúfolódva. - Ugyan mi nehéz volna az uraságban?

No, nekünk nem volt nevethetnékünk. Szinte szédelegtünk, úgy gyötört bennünket a szomjúság. Alig vártuk, hogy a nagy csengettyűkörtefa alá érjünk. Nincs több olyan szomjú­ságoltó a világon, mint annak a termése.

Azám, csakhogy a nagy körtefa nagyon fösvényen fizetett azon a nyáron. Csupán egy körte volt rajta, az is a leghegyében, ott is éppen akkor akarta neki pártját fogni egy sárgarigó. Már éppen le akarta csekkenteni a szárát, már az ollóját is szétnyitotta, alig bírtuk elhessegetni.

- Nagy úr a bíró - hordta el ijedten a sárga dolmányát a körtekóstoló madár.

- No, nagy urak - nevette el magát Tamás úr -, hadd látom, melyikteké lesz a körte! Ki nem restell érte fahegybe mászni?

Matykó már akkor fönt volt a fél lábával, de erre a szóra egyszerre lehuppant.

- Én vagyok a legöregebb, én csak nem mászhatok föl érte? - mondta nagy kevélyen.

- Én meg nem szeretem a körtét - jutott eszébe Petykónak nagy hirtelen, pedig a szemét le nem tudta venni róla. - Menjen érte Dióbél, ő a legkisebb.

Hát én mókusnak elmehettem volna, olyan mászómester voltam, de most nagy úr létemre egyszerre elfelejtettem a tudományomat.

- Veressük le a csősszel! - ragyogott fel az arcom.

- Azám, de ki hívja ide nagy uramék közül? - mosolygott Tamás úr.

- Menjen Petykó!

- Eredj te!

- Szaladjon érte Dióbél!

- Nem úgy lesz az - tett igazságot Tamás úr -, elmentek érte mind a hárman. Akkor egyikteknek az uraságán se esik csorba.

El is mentünk mi, vissza is jöttünk a csősszel együtt - de akkorára nem maradt egyéb a csengettyűkörtéből, csak a szép sárga-piros haja. Tamás úr éppen akkor csattantotta be a bicskáját, s ránk hunyorgott a bozontos szemöldöke alól.

- De már látom, mégiscsak én vagyok a legnagyobb úr köztetek, mert az a legnagyobb úr, lelkeim, aki nem szorul szolgára.

Ekkor hallottam én először ezt a nagy igazságot, de nem nagyon hittem, nem is nagyon értettem. Sok nyomorúságon kellett addig átesnem, míg az élet megtanított rá.

Folyt. köv... (02.25-től)

 

 

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#2. 2012. február 25. 19:11
Erre még sosem gondoltam. Pedig milyen nagy igazság!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek