Móra Ferenc: DIÓBÉL KIRÁLYFI - 3. rész

EGY ÖREG EMBER EMLÉKEI FIATAL GYEREKEKNEK

 

 

MAGAM, AZ ÖREG

 

 

Azt már elmondtam, milyen ember volt a nagyapám. Erős, mint a vasék. Azt is elmondtam, milyen ember volt az édesapám. Okos, mint a hét bölcs mester. Hát most már azt is el kell mondanom, hogy milyen gyerek voltam én.

Nem mondhatnám, hogy valami világ eleje lettem volna. Semmi kilátásom sem volt rá, hogy engem Erős Törőcsiknek vagy Okos Törőcsiknek hívjanak. Inkább arra számíthattam, hogy az én nevem Dióbél Törőcsik lesz. Olyan kicsike voltam, mikor megszülettem, hogy a kereszt­anyám, Hadara Setét Kalára nevetve csapta össze a kezét:

- No, csak szerencsés ember ez a Törőcsik. Bölcsőről se kell neki gondoskodni a fia számára. Belefér egy fél dióhéjba. Hiszen csak akkora a szentem, mint egy dióbél.

Rajtam veszett aztán ez a Dióbél, hiába keresztelt Pálnak a pap. S már csak azért se lehet rólam levenni, mert csakugyan nagyon kicsire maradtam a növésben. Már az ötödik eszten­dőmben jártam, de még akkor is csak ágaskodva értem fel a pitvarajtónk fakilincsét. Abban az időben Bibolygós Bedegi volt a legjobb barátom. Ez egy öreg halászember volt, aki a vízparton lakott egy nádkunyhóban. Mindig azzal csalogatott, hogy egyszer megkeresi nekem az íneresztő füvet, és ha avval megdörgöl, egyszerre akkora leszek, mint a hét sing szakállú óriás. Álmomban ma is sokszor ott állok a homokparton, és kitárt karral repdesek a csónak felé: benne lesz-e már az íneresztő fű?

Az íneresztő füvet persze sohase találta meg a halász, hanem a tűrömfűvel annál többször megbékített.

Egyszer, ahogy ülök a kapuban, és tanítgatom az öreg Hékám macskát kismacskásan miákolni, arra megy a Bibolygós Bedegi, vállára vetett hálóval, és azt mondja nekem, menjek ki vele a vízpartra szedrezni.

Az ilyenre én mindig kantáros legény voltam, most se kellett kétszer hívni. Megfogtam a halász kezét, ballagtunk kifelé a faluból.

- Az ám, csakhogy baj van - szólalt meg az öreg. - Elfelejtettünk létrát hozni.

- Minek volna az a létra, Bedegi bácsi? - néztem föl rá.

- Annak, hogy te olyan kicsi vagy, hogy még a szedret is csak létráról éred el - incselkedett velem.

Akkora voltam, mint egy csipetke, de olyan méreg lakott bennem, mint egy oroszlánban. Nekiestem a Bedegi karjának, és úgy rángattam, mintha szivattyús kút lett volna.

- Mi lelt, Dióbél? - kérdezte csodálkozva.

- Szét akarom kendet szaggatni, amiért kicsúfolt! - lihegtem nekivörösödve.

- Csakhogy én a zsebembe teszlek ám - mondta komoly képpel -, mégpedig nem is a nagy zsebembe, hanem a kis zsebembe. (Pedig olyanfajta gúnya volt rajta, amin semmiféle zseb nem szokott lenni.) Elő se veszlek, csak odalent a vízen, ott rászúrlak egy horogra, hátha bekap valami éhes kárász. Mert harcsa bizonyosan nem tátja ki rád a száját. Azt mondja, hogy neki nem kell ilyen kis giliszta.

No, erre aztán már igazán eltört a mécses. Úgy ordítottam, mintha máris a horog hegyén volnék. Abba se hagytam addig, míg a ravasz Bedegi össze nem csattantotta a két nagy tenyerét.

- Hű, havas-borongatta, jeges-teringette, mindjárt cethalat fogunk! Szaladjunk csak, ide lát­szik, ahogy hányja a bugyborékot!

Én ugyan semmit se láttam, de az ordítást egyszerre befejeztem.

- Mekkora az a cethal, Bedegi bácsi?

- Az, öcsém? Fejitől a farkáig egy mélyföld, a farkától a fejéig megint egy mélyföld, de a pukkantója külön számít. Az is lehet vagy egy araszt. Gyerünk hamar a hálót kivetni!

Nem éppen cethalnak való háló volt, de potykát lehetett volna vele fogni, ha a potyka belement volna.

De nem ment bele egyéb egy háromnapos keszegnél, akkora lehetett, mint egy növendék pióca.

Az öreg kimosta a sótartó kupáját, telemerítette vízzel, beleeresztette a keszeget, odanyomta a markomba.

- Nesze, Dióbél, itt a cethal. Ne mondd, hogy sajnálom tőled, legyen a tied.

- Nagyon kicsi cethal ez, ezért nem érdemes halásznak lenni - biggyesztettem el a számat.

- Hiszen nem is vagy még te halász, csak halászinas - nyugtatott meg Bedegi. - Mire te halászinasból halászmester leszel, akkorra a kis cethalból is nagy cethal lesz, csak jól viseld neki gondját.

Ebbe aztán én is beleállapodtam. Hazavittem a cethalfiút, és engedelmet kértem rá édes­anyámtól, hogy beletehessem a kis dézsába. Fél óra múlva pedig szaladtam a halászhoz.

- Baj van, Bedegi bácsi. Nem akar nőni az állat. Pedig gondját viselem ám. Már enni is adtam neki.

- Mit adtál neki enni, Dióbél?

- Lekváros derelyét.

- Attól félek, otthon nem azon tartották - szipákolt az öreg. - Szúnyogot kell neki fogni, az az ő pecsenyéje.

- Attól ugyan meg nem növekszik - hitetlenkedtem én. - Inkább ürgét fogok neki.

- Nem az kell annak, hanem friss víz. Olyan az neki, mint nekünk a friss levegő.

No, van a mi házunkban olyan friss víz, hogy az embernek fogába üt tőle a hideg. Egész délután vizet merítgettem a cethalra. Nézem reggel: hát tán még kisebb, mint tegnap volt.

Csúnya hideg eső szemetelt, de azért csak kifutottam a cethaltudóshoz a szomorú hírrel. Úgy látszik, mondom, íneresztő fű kellene a halnak is, mert nem akar nőni sehogy se.

- Jaj, fiacskám, Dióbél - rántott egyet a szűrén egy kicsit bosszúsan a mester -, én se növök az ilyen cudar időben, nemhogy a cethal nőne! Fázik ám ilyenkor ő is.

Harmadnap végre jó hírt vihettem Bedeginek. De nemcsak hírt vittem, hanem a dézsát is.

- Ezt már érdemes ám megnézni. Úgy örül a cethalka, hogy még nevet is.

- Hát aztán minek örül olyan nagyon? - hajolt a dézsa fölé gyanakodva Bedegi.

- Hát annak, hogy meleg friss vizet öntöttem szegénykére. Az egész bográccsal ráöntöttem, amit szülém a mosáshoz forralt. Ebben aztán már nem fázik, ugye, Bedegi bácsi?

Hát nem fázott, az bizony, mert összeforrázva úszott a víz tetején. Bedegi bácsi pedig mérgesen vakarta meg a füle tövét.

- Attól félek, Dióbél, tebelőled se lesz halászmester.

Hát ilyen okos fiúcska voltam én akkoriban

 

 

Folyt. köv...

 

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#2. 2012. január 14. 09:15
Remélem, Zsuzsán kívül más is megosztja majd véleményét ;o)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek